KONYHAI ESZKÖZÖK BESZERZÉSE

A kevésbé tehetősek természetesen az evőeszközök beszerzésével kezdik a háztartásuk kialakítását, mivel kés, villa és tányérok nélkül még az üzletekben kapható készételt sem lehet elfogyasztani. Csak ezt követően kerülhet sor a drágább eszközök megvételére, és a sütés–főzésre való berendezkedésre. Ez egy ésszerű folyamat, amelynek a véghezviteléhez csupán egyetlen tanács adható, soha ne vásároljunk ócska holmit! A legolcsóbb holmi legtöbbször bóvli, amely már az első alkalommal használhatatlannak bizonyul, és semmi mást nem lehet vele tenni, mint kihajítani a szemétbe. Ha kevés a pénzünk, akkor inkább várjunk az újabb eszközök beszerzésével addig, amíg elegendő gyűlik össze a márkásabb holmi megvásárlására, mert ezen a téren is érvényes a mondás, hogy “a legolcsóbb a legdrágább”. A jó minőségű márkás eszközök kétszer–háromszor annyi ideig használhatók, mint a silányabbak, így végső soron kifizetődőbbek, mint a színvonaltalan áru. Az eredményes vásárlás érdekében most vegyük sorra az egyes használati tárgyakat a legegyszerűbb eszközöktől a legbonyolultabb készülékekig, és nézzük meg, hogy mire kell ügyelni a beszerzésüknél.

A poharak és tányérok vásárlásánál nyugodtan teret engedhetünk az ízlésünknek, mert az egyes példányok között nincs számottevő különbség. A futószalagon gyártott porcelán étkészlet ugyanis alapanyagát tekintve nem különbözik az egyedi porcelán szerviztől, mivel mindegyik kaolinból készül. A kézzel festett herendi porcelán pl. semmivel sem tartósabb, mint a célgépekkel készített dísztelen tömegáru, viszont jóval drágább annál. A választás tehát elsősorban pénz kérdése, de ne ragaszkodjunk az agyonfestett és aranyszegéllyel díszített készletekhez, mivel ezek a dekorációk nem tartósak. Sokkal jobban járunk, ha hétköznapi használatra ízlésesen formatervezett, és fehér üvegmázzal bevont szervizt vásárolunk, mert nincs rondább látvány, mint egy használatban megkopott, festékhiányos étkészlet. Arról nem is szólva, hogy a nap mint nap használt tálak és tányérok gyakran eltörnek, az egyedi darabok pótlása pedig egy idő után lehetetlen. A porcelán étkészlet szinte minden egyes darabja kiváltható mázas agyagból készült bögrékkel, tálakkal is. A fajanszedények előnye az alacsony ár, hátrányuk viszont hogy porózus szerkezetük következtében meglehetősen vaskosak, nehezek. A kuriózumok kedvelői már hőálló színes üvegből készült étkészletet is vásárolhatnak maguknak.

A porcelán, fajansz, vagy üveg étkészlet kiválasztásával egyidejűleg ne feledkezzünk meg a különböző méretű csészék és poharak beszerzéséről sem. Ennek során a kávét nem fogyasztók gondoljanak arra, hogy a szárazgőzben tartósított nyersanyagok üvegbe töltésénél ők is hasznát vehetik 2 db kisméretű kávéscsészének, alátéttányérral együtt. Üvegipari termékekből a poharakon kívül szükségünk lesz még legalább 6 db kompótos tálra, egy kisebb és egy nagyobb süteményes tálra, valamint egy lapos tortás tálcára. Amennyiben a tortát üveg helyett krómozott fémtálcán kívánjuk szervírozni, akkor célszerű vastag acéllemezből préselt változatot vásárolni, mert ez csokoládéval bevont sütemények készítésénél is jól használható. A nagy tömegű, sima felületű fémlap ugyanis pillanatok alatt lehűti az olvasztott csokoládét, így a különféle mignonok és bonbonok kevésbé ragadnak le.

A porcelán étkészlethez hasonlóan az üvegáruk választéka is igen széles, az öntött üvegtől kezdve a kézzel csiszolt ólomkristályig sokféle minőség létezik. Ha az ólomkristály poharakat, tálakat nem csak dísznek szánjuk, hanem rendszeresen használni kívánjuk, akkor vékony üvegréteggel bevont változatot vegyünk, hogy az ólom–oxid ne oldódjon ki belőlük. Az ólomkristály méregtelenítésének van egy egyszerűbb módja. Ennél a házilag is alkalmazható eljárásnál egy órára áztassuk a kristályedényeket hígított ecetbe, vagy citromsavba. Ezek a vegyszerek az ólomkristályból nehéz– és alkálifémeket vonnak ki, és az üveg felületén saválló szilikátháló képződik. Mellékesen megjegyezhető, hogy a háztartási eszközök közül az ólomkristály és a porcelán étkészlet az a termék, aminél a márka döntően befolyásolja az árat. Elismert világmárkák esetén az előállítási költség csupán töredéke a vételárnak, a borsos árért tulajdonképpen a védjegyet vásároltatják meg velünk.

A ma már egyeduralkodónak tekinthető korrózióálló alapanyag révén az evőeszközök beszerzését is jelentős mértékben az esztétikai érzék befolyásolja, de a múlt “kísértése” miatt érdemes még néhány dologra felhívni a figyelmet. Higiéniai szempontból az evőeszközök legideálisabb alapanyaga az arany lenne, de jelenleg az emberiség túlnyomó részét nem fenyegeti az a “veszély”, hogy egy tömör aranyból készült étkészletnek még csak a közelébe is kerüljön. A sznobok leküzdhetetlen vágyának kielégítésére a távol–keleti országokban gyártanak ugyan arannyal bevont evőeszközöket, de a megvásárlásuk nem ajánlott. Ezek a hamisítványok csupán 1–2 mikron vastag aranyréteggel vannak bevonva, amely jóformán az első használat illetve mosogatás során lekopik. Ezután úgy fog kinézni az étkészletünk, mint egy vedlett róka, és már annak is örülhetünk, ha az alatta levő rossz minőségű acél nem kezd el rozsdásodni. Ugyancsak nem ajánlott a nagyszüleink által ránkhagyott ezüst étkészlet tartós használatbavétele, mivel az ezüst nagyon könnyen oxidálódik, olyannyira, hogy kéntartalmú ételekkel (pl. tojással) érintkezve egészen megfeketedik. Az így képződő ezüst–oxid nem csak mérgezi az ételt, hanem meg is keseríti, élvezhetetlenné teszi. Ezenkívül az ezüst a levegő kén–dioxid–tartalma következtében is viszonylag hamar feketedik, így gyakran kell tisztítani, rengeteg időt vesz igénybe a kezelése. Rohanó világunkban ma már nagyon kevés ember ér rá arra, hogy ilyesmivel töltse az idejét, így lassan ez az étkészlet is csak a “boldog békeidők” emléke marad. Régebben egyébként az ezüstkanalat nagy becsben tartották, a nyers gyümölcs feldolgozásához még azoknál a családoknál is beszereztek egyet, ahol nem rendelkeztek ezüst étkészlettel. Tudniillik az ezüst nem tartalmaz vasat, ezért nem gyakorol oxidáló hatást a gyümölcsök C–vitamin–tartalmára. A műanyag kanál megjelenésével azonban elvesztette ezt a funkcióját is.

Sajnos jóval gyakoribb és kellemetlenebb eset, ha az ember a szüleitől nem ezüst, hanem alpakka étkészletet örököl. Ez az újezüstnek nevezett fémötvözet ugyanis rezet is tartalmaz, ami savas ételek hatására réz–oxiddá alakul, és ez a vegyület még az ezüst–oxidnál is mérgezőbb. Emiatt alpakka evőeszközöket semmiképpen ne használjunk. Azonban még mielőtt kidobnánk, tartsunk meg belőlük egy tompa hegyű kést, mivel ezek az étkészletek meglehetősen robosztus, széles pengéjű késeket tartalmaznak, amelyek kiválóan alkalmasak a palacsinta sütés közbeni átfordítására. Arra viszont ügyeljünk, hogy tisztítás után a pengéjét töröljük szárazra, mert könnyen rozsdásodik. Mellesleg sokan barkácsolási célokra is félre szoktak tenni egy–egy darabot, mivel a pengéje még valódi “békebeli” acélból készült, így kiélezve rendkívül szívós vágószerszámhoz jutunk. Egy ilyen kiélezett kés nagyon jól használható a leveles vajastészták eredeti módon, felhevített pengével történő darabolására is. Egyébként palacsinta forgatására szolgáló kést külön is lehet kapni a boltokban, de ezt élesre köszörülni nem érdemes, mert a gyenge alapanyag miatt vágásra alkalmatlan. Szerencsére ma már a közétkeztetésben is egyre kevesebb helyen alkalmazzák az alumíniumból készült olcsó kanalakat és villákat. Ezeket a gusztustalan és higiéniai szempontból is erősen kifogásolható eszközöket elsősorban a lopáskárok csökkentésére rendszeresítették. Az életszínvonal emelkedésével és a korszerű korrózióálló evőeszközök árának a csökkenésével azonban ez a probléma nálunk már a legtöbb helyen megoldódott. A fentiek figyelembevételével mi is akkor járunk el a legcélszerűbben, ha mindennapi használatra korrózióálló acélból készült készletet vásárolunk. Ma már ezek az evőeszközök viszonylag olcsón beszerezhetők, és rendkívül sokféle kivitelben valamint formában állnak a rendelkezésünkre. Ráadásul könnyen tisztíthatók, csepegtetésessel is száríthatók, és használatuk semmilyen veszéllyel sem jár az egészségre. Mivel a legtöbb étkészletből hiányzik, külön kell megvásárolnunk a süteményfogó csipeszt, ami egyébként ideálisan alkalmas a megsült lángos forró olajból való kiszedésére is.

Az evőeszközökkel kapcsolatban külön kell szólni a késről, mivel a konyhakés a háztartás legfontosabb szerszáma. Beszerzése során fokozottan érvényes a mondás, hogy “szerszámból a legdrágább sem elég jó”, hiszen a munkaeszköz minősége alapvetően meghatározza munkánk eredményét. Rossz szerszámmal csak tönkretesszük a nyersanyagot, ami végeredményben nagyobb kárt okoz, mint amennyit megtakarítottunk a silányabb eszköz választásakor. A kések beszerzésénél tehát alapvető szempont legyen a minőség, de ne törekedjünk a drága sorozatok megvásárlására, mivel ezek a készletek húsok feldolgozására alkalmas késeket is tartalmaznak, amire nekünk semmi szükségünk sincs. Sokkal jobban járunk, ha a nélkülözhetetlen késeket egyedi szempontok alapján választjuk ki. A vegetáriánus életmódot folytatóknak sima élű, masszív pengéjű nagykésből csupán egyetlenegy darabra van szükségük, tésztametélésre. Ennek a legalább 22 cm hosszú, széles pengéjű késnek azonban rendkívül jó minőségű acélból kell készülnie, hogy az éle tartós legyen. Nagyon fontos még, hogy ezt a kést a gyúrt tészták darabolásán kívül semmi másra ne használjuk, mert ha az élét, vagy a sorozatos köszörülések következtében a különlegesen kiképzett profilját elveszti, akkor metélés közben a tészta összeragad, az egymáshoz préselődés miatt elválaszthatatlanná válik. Különösen fontos a masszív, nem elhajló pengéjű, borotvaéles kés cérnametélt készítésekor, mivel ebben az esetben a tészta vastagságát tized milliméter pontossággal kell tartani. Valamivel hosszabb, de keskenyebb pengéjű késre van szükség a nagyobb méretű zöldségek, pl. káposzta darabolásához.

Ugyancsak szükség van egy hosszú pengéjű, de tarajos élű késre a kenyérvágáshoz, mert sima élű késsel vágva a kenyér “szalonnás” lesz, és nagyon morzsálódik. Ezzel a témával kapcsolatban nem árt megjegyezni, hogy sokan úgy vágják a kenyeret, hogy kézbe veszik, és a kés élét maguk felé fordítva végzik a szeletelést. Ez a módszer azonban meglehetősen balesetveszélyes, nem egyszer sérüléssel, ujjaink mély megsebzésével végződik. A kenyeret tálcán kell vágni úgy, hogy az egyik kezünkkel az oldalára fordítjuk, a másikkal pedig a tálca irányába szeleteljük. Így egyenletes vastagságú szeleteket kapunk, baleset nem érhet bennünket és a morzsa sem hullik szanaszét. Mielőtt a kívánt vastagságú szeleteket végleg levágnánk, kissé emeljük meg a kenyeret, hogy a tálca ne karcolódjon. Nagyobb mennyiségnél egyszerűbb ezt a műveletet egy húsvágó deszkán végezni. A még meleg kenyeret vagy péksüteményt könnyebben lehet vágni, ha a kést előtte hideg vízbe mártjuk.

Itt célszerű megemlíteni, hogy az ipar nem csupán hasznos eszközöket gyárt, hanem olyan haszontalan készülékeket is, amelyek csak arra jók, hogy kihúzzák a vásárlók zsebéből a pénzt. Ennek talán legkirívóbb példája a kézi meghajtású és az elektromos kenyérszeletelő, amelynek a megvásárlása egy átlagos létszámú család esetében teljesen értelmetlen, mert akinek nem béna a keze, és meg tudja emelni a kést, annak nem jelenthet gondot egy szelet kenyér levágása. Ezeknek a készülékeknek az üzemeltetése és tisztítása sokkal több gondot okoz, mint amennyi időt megtakarítunk a használatukkal, ezért ezt a viszonylag sok helyet foglaló szerkezetet a legtöbben vagy félrerakják, vagy még új állapotban továbbajándékozzák. Az elektromos kenyérszeletelőknek csak büfékben, éttermekben, vagyis olyan helyeken van létjogosultságuk, ahol rövid idő alatt nagy mennyiségű kenyeret kell felszeletelni. Más a helyzet a speciális kivitelű motoros szeletelőkkel. Ezeket a meglehetősen drága készülékeket a húsevők a töltelékáruk egyenletes felvágására használják. Különösen a Herz és a Pick szaláminál fontos az egyenletes darabolás. Ennek a két világhírű magyar szaláminak az íze ugyanis akkor érvényesül igazán, ha papírvékony szeletekre vágják. (Ezt csak úgy lehet megtenni, ha előtte nem fejtik le a bőrét.) A vegetáriusok is jól alkalmazhatják ezt a készüléket különféle sajtok szeletelésére.

Az elektromos kenyérszeletelőnél is kevésbé használható szerkezet az elektromos kés, amely kétféle késbetéttel kerül forgalomba. A finomabb fogazatú penge elsősorban felvágottak, sajt, kenyér szeletelésére alkalmas, míg a fűrészfogú penge fagyasztott nyersanyagok feldarabolására szolgál. Az elektromos kés kifejlesztését valószínűleg az motiválta, hogy segítségével a kisebb kézügyességgel rendelkezők is vékony szeletekre vághassák a nyersanyagot, anélkül, hogy elfaragnák. A tapasztalatok alapján azonban aki normál késsel nem tud egyenletes szeleteket vágni, az nem boldogul elektromos késsel sem. A rezgőkések által nyújtott gyors és egyenletes szeletelési lehetőség csak abban az esetben aknázható ki maradéktalanul, ha a kést egy mechanizmussal megtámasztják. Ilyen bonyolult állványos szerkezetek léteznek ugyan, de meglehetősen drágák, ezért használatuk csak nagy forgalmú üzletekben (pl. kenyérboltokban) fizetődik ki.

A következő leggyakrabban használt késméret a kb. 12 cm hosszú pengével rendelkező kések családja. Ezek nem csak azért alkotnak családot, mivel sima és fogazott kivitelűre egyaránt szükség van, hanem azért is, mert fajtánként 3–4 darabot is célszerű belőlük vásárolni. Így nem kell mindig a mosogatóban kotorásznunk, ha éppen szükségünk van egy tiszta késre, másrészt ha valamely családtagunk segíteni akar nekünk, akkor a késhiány ne legyen ennek akadálya. Egyébként a fogazott illetve a recézett élű kés elsősorban zöldség– és gyümölcstisztítás során hasznos, a sima élű pedig darabolási műveleteknél (pl. hagymavágásnál, petrezselyem aprításánál) elengedhetetlen. Mellékesen megjegyezve a profi szakácsok széles pengéjű nagykést használnak erre a célra, de ennek előnye csak gyors darabolásnál nyilvánul meg, amihez nagy gyakorlat kell. Ennek a 18–20 cm hosszú robosztus késnek a beszerzésénél alapvető szempont legyen, hogy az éle túlnyúljon a markolatra helyezett ujjainkon, különben nem tudunk vele akadálymentesen dolgozni.

Érdekes, hogy szinte minden háztartásban találhatók kb. 6 cm hosszú pengehosszúságú kések is. Ezek a rövid kések azonban a tapasztalatok szerint a gyümölcs– és burgonyahámozáson kívül szinte semmire sem jók, hámozni viszont a hosszabb pengéjű késekkel is lehet. Amennyiben módunkban áll, akkor a sima élű, közepes hosszúságú kések közül ajánlatos egynek a pengéjét köszörüléssel elvékonyítani, mert egy ilyen, max. 1 mm pengevastagságú kés borotvaéles tud lenni, és nagyon jól használható a háztartásban. Ügyeljünk azonban arra, hogy gyerek kezébe ne kerüljön, mivel életveszélyes lehet. Kisgyermekes családokban nem árt ha a késeink hegyét is leköszörültetjük, mert ezzel néha komoly szemsérülést előzhetünk meg.

A közepes hosszúságú kések választékában található egy olyan fogazott kivitelű példány is, amely csak az egyik oldalról van beköszörülve, a másik oldala teljesen sima. Ez azért kedvezőbb, mivel kenyérhéj vágásakor vagy gyümölcshámozáskor nem sebezzük meg vele a kezünket, ez a speciális kés ugyanis befelé igyekszik az anyagba, így nem tud megszaladni, és az ujjainkon landolni. Vigyázat, balkezeseknél ez a típusú kés éppen fordítva működik! A kések különleges csoportját alkotják a különböző hámozó pengék. Ezek közül legegyszerűbb a gyümölcshámozó kés, amely nem más, mint egy sarló alakúra köszörült keskeny penge, nyéllel ellátva. A szokványos rövid késekkel ellentétben az az előnye, hogy a hajlított penge nem szalad meg olyan könnyen a gyümölcs felületén, így ujjaink elvágásának veszélye jelentősen csökken. Bonyolultabb és összetettebb kialakítású a spárgahámozó kés, amely egy állítható vágásmélység–szabályzó pánt segítségével lehetővé teszi, hogy a spárgáról és a rebarbaráról csak a legkülső réteget hántsuk le. Hasonló felépítésű, de elforduló kengyelre szerelt pengével van ellátva a zöldséghámozó kés, amely a burgonya és a különböző répák gyors, balesetmentes és minimális veszteséggel járó hámozását segíti elő.

Szólni kell még a mostanában egyre divatosabbá váló hullámkésről, amely salátakészítésnél lehetővé teszi a zöldségek dekoratív szeletelését. Ugyancsak a különleges kések családjába tartozik a ringókés, amely leginkább a húsvágó bárdhoz hasonlít, csak nem nyéllel, hanem két függőleges fogantyúval van ellátva. Ez a súlyos penge zöldségek gyors aprítását, egy speciális, lapátszerű változata pedig a sajt egyenletes szeletelését segíti elő. Az utóbbi, egyfogantyús szerszámnak a kezelése azonban nagy gyakorlatot igényel. Otthoni használatra ajánlatosabb egy sajtszeletelő kést vásárolni, amely ugyanúgy néz ki, mint a rögzített kengyelű burgonyahámozó penge, csak szélesebb annál. Végül megemlíthető még az Amerikában használatos citromkaparó kés, amellyel keskeny szalagokat lehet vágni a citrom vagy narancs héjából. Ezeket azután spirálban van csomóra kötve díszítésként alkalmazzák főleg sütemények tetejére. Ugyancsak a díszítés célját szolgálja a vajkaparó. Ezzel a sarló alakú fogazott késsel hideg vajból lehet bodrot gyalulni. Használat előtt ezt a célszerszámot fel kell melegíteni, a spirálba telepedett vajlemezeket pedig elkészültük után azonnal jeges vízbe kell dobni.

A késekkel kapcsolatban nem szabad elfeledkezni azok élezéséről sem. Régebben ezt házilag, fenőkövekkel végezték. A jelenleg gyártott fenőkövek azonban annyira rossz minőségűek, hogy csak “simogatni” lehet velük a kést, élezni már kevésbé. Ezenkívül a fenőkő használata nagy gyakorlatot igényel, ennek hiányában könnyen megsérülhet a kezünk. Mindezen hátrányok kiküszöbölésére az ipar kirukkolt egy speciális késélezővel, aminek az a lényege, hogy a kés élét egymással szemben elhelyezett acéltárcsák között kell végighúzni. Ez kétségtelenül hatékony élezési módszer, de csak kevésbé jó minőségű, lágyabb acélból készült késekhez lehet alkalmazni, mivel a kovácsolt acélból készített, kemény pengék élét az acélgörgők kitördelik, használhatatlanná teszik a féltve őrzött “kincsünket”. Ezeknek a késeknek az élezésére legalkalmasabb a fenőacél. Ez a hentesek által is használt eszköz nem más, mint egy hosszirányban finoman rovátkolt kemény acélrúd, masszív nyéllel ellátva. A jó minőségű fenőacél nem olcsó ugyan, de egy életen át kiszolgál bennünket, így ne sajnáljuk rá a pénzt.

A szaküzletekben beszerezhető kések és ollók közül a világ egyik legismertebb és legjobb minőségű márkája Solingenben készül. Solingen városa Németországban van, és a környékén több pengegyár is található, amelyek a termékeikre préselt szimbólummal különböztetik meg a gyártmányaikat egymástól. Ezek között az eltérő védjegyű, de azonos márkájú kések között van ugyan némi ár– és minőségbeli különbség, de alapvetően mindegyik nagyon drága. Ezt az árat nem mindenki engedheti meg magának, viszont találhatók a piacon olyan nagy szériában gyártott acélkések is, amelyek használhatóságukat illetően alig valamivel maradnak el az élvonalbeli minőségtől. Nálunk ilyen terméknek tekinthetők a Brazíliából importált “Tramontina” márkajelű korrózióálló acélkések, amelyeknek a kivitele nem sokkal rosszabb a solingeni pengénél, ennek ellenére az áruk csupán a tizede. A hazai szaküzletekben kapható kések közül érdemes még felhívni a figyelmet a Fiskars cég finomacél termékeire. Ezeknek a finn gyártmányú késeknek az ára csak egyharmada a solingeni márkának, ennek ellenére minőségük és kidolgozásuk finomsága vetekszik vele.

Fontosságát tekintve ugyancsak kiemelkedő helyet foglal el a beszerzésnél az edényvásárlás. A II. fejezet elején már szó volt arról, hogy milyen szempontok szerint kell kiválasztani a különféle típusú edények közül a legmegfelelőbbeket. A zománcozott lábosokból és fazekakból legcélszerűbb egy–egy sorozatot vásárolni, amelynek a legkisebb tagja 0,75 liter űrtartalmú, a legnagyobb pedig nyolc literes. A 0,75 literes fémfülű lábasra csokoládéolvasztásnál, illetve a sütőtér gőzölésénél lesz szükségünk leginkább. Ha nem engedhetjük meg magunknak, hogy komplett edénysorozatot vegyünk, vagy a konyhaszekrényünkben nincs elég hely a tárolására, akkor a beszerzést a legszükségesebb edényekre korlátozzuk. Egy átlagos létszámú családban az alábbi űrtartalmú lábasok nélkülözhetetlenek: 0,75 literes, 1 literes, 3 literes, 4 literes és 6 literes. Fazekakból az előbb–utóbb fellépő minimális szükséglet: 1 literes, 2 literes, 3 literes, 4 literes és 6 literes. Amennyiben dzsemeket is kívánunk tartósítani, akkor vásároljunk egy vastag falú 15 literes lábast is. Erre nem azért van szükség, mert a tartósítani kívánt néhány kilogramm gyümölcs nem fér el a 6 literes lábasban, hanem azért, hogy a főzés során a nyersanyag minél jobban szétterülhessen és ezáltal intenzívebb legyen a párolgás. Tudniillik a dzsemek párolgás útján sűrűsödnek, és ha ezt felgyorsítjuk, nem kell agyonfőzni a nyersanyagot.

Régebben az edények között különleges helyet foglalt el a tejforraló lábas. Ezt a közepes méretű zománcozott edényt külön erre a célra tartották fenn, hogy a tej ne vegye át más ételek szagát. A kifutást oly módon próbálták megakadályozni, hogy előzőleg vízzel kiöblítették az edényt, vagy egy csipet cukrot szórtak a tejbe. Ennél hatékonyabb a “kotyogó” ami nem más mint egy korong alakú bordázott fémlemez. Ha ezt a lábas aljába helyezzük, akkor a forrásnak indult tej bugyborékolni kezd alatta, és ezek a gőzzárványok szétoszlatják a tej tetején a habot. Abszolút biztonságot azonban csak a dupla fenekű tejforraló edények nyújtanak. Ezeknél a két fenéklemez közé vizet töltenek, ami azt eredményezi, hogy a forralási hőmérséklet nem megy 100 °C fölé. A nyers tejet használóknak azonban mindezen óvintézkedésekre nincs szükségük, mivel ez a fajta tej 4 napig is eltartható a hűtőben anélkül, hogy sterilizálnánk. Ha valamely ételhez mégis szükség lenne a felforralására és kifutna, akkor szórjunk a tejfoltra kevés sót. Így elkerülhetjük az égett tej igen kellemetlen szagát, és a folt is könnyebben eltávolítható a főzőlapról.

A forralt tejre akkor is vigyázzunk, ha a kövezetre loccsan. Ne a felmosó ruhával, hanem a mosogatószivaccsal töröljük fel, amit utána mossunk ki. A törlőruhában maradó “bedöglesztett” tej ugyanis néhány nap múlva elkezd romlani, és borzasztó bűzt áraszt magából. A legkellemetlenebb azonban az, hogy sokáig nem fogjuk tudni, hogy mitől van olyan büdös a konyhában. A nyers tejjel nem szokott ilyen gond lenni, mivel az nem romlik, hanem csak megsavanyodik az állás során.

Amennyiben anyagi helyzetünk engedi, akkor olyan edényeket válasszunk, amelyek műanyag fogantyúval vannak ellátva, mert meglehetősen kellemetlen folyton a konyharuhát vagy a hőszigetelő kesztyűt keresgélni, ha meg akarjuk emelni a fedelet, vagy le akarjuk venni az edényt a tűzről. Főleg gáztűzhely használatkor nagyon fontos, hogy az edények vastag falúak legyenek. Erről úgy győződhetünk meg a legegyszerűbben, hogy megkopogtatjuk az alját. Ez alól csupán egy kivétel van, tészta vagy gombóc kifőzéséhez, valamint lángos, forgácsfánk és farsangi fánk sütéséhez csak gyorsan átmelegíthető edény használható, ezért erre a célra külön vásároljunk egy vékony falú, 28 cm átmérőjű, 8 literes zománcozott lábast, fedővel együtt.

Ha komolyan akarunk foglalkozni téli tartósítással, akkor be kell szereznünk egy 25 literes mosófazekat is (fedővel együtt), mivel nedvesgőzölésre ez a zománc nélküli, vékony falú edény a legalkalmasabb. Külföldön hőmérővel ellátott, speciális gőzölő fazekak is kaphatók, de az áruk nagyon magas, így az importjuk nem várható. Azokban a családokban ahol lecsókonzerválással is foglalkoznak érdemesebb a horganyzott bádogból készült mosófazék helyett egy azonos űrtartalmú zománcozott fazekat vásárolni, mert ez mindkét célra alkalmas. Ne felejtsünk el venni hozzá egy hosszú nyelű fakanalat is.

Sajnos, a zománcozott edények alján ma már nem tüntetik fel az űrméretet, hanem csak az átmérőt. Ezért azok számára, akik az edényeiket darabonként kívánják összeválogatni, hasznos lehet az alábbi szabványtáblázat.

Lábasok Fazekak

14 cm = 0.75 liter 14 cm = 1 liter

16 cm = 1 liter 16 cm = 2 liter

18 cm = 1,5 liter 18 cm = 3 liter

20 cm = 2 liter 20 cm = 4 liter

22 cm = 3 liter 22 cm = 5 liter

24 cm = 4 liter 24 cm = 6 liter

26 cm = 6 liter 26 cm = 8 liter

28 cm = 8 liter 28 cm = 10 liter

32 cm = 10 liter 32 cm = 15 liter

36 cm = 15 liter 34 cm = 20 liter

44 cm = 20 liter 36 cm = 25 liter

Főzésre igen elterjedtek még a nagynyomású fazekak. Ezekben a légmentesen lezárt gyorsfőző fazekakban min. 110 °C hőmérséklet van, és ennek tudható be a rövidebb főzési idő. Az I. fejezet végén már szó volt arról, hogy kerüljük az alumíniumból készült gyorsfőző fazekak használatát. Aki a főzésnek ezt a módját választja, az korrózióálló acélból készült fazekakat szerezzen be, mert ennek semmilyen káros hatása sincs a szervezetre. Meg kell azonban említeni, hogy a króm–nikkel–acél ötvözetű edények meglehetősen drágák, így ne lepődjünk meg az árcédula láttán. Az igazság kedvéért nem szabad elhallgatni azt sem, hogy a vegetáriusok nagyon haragszanak a nagynyomású gyorsfőző fazekakra, szerintük csak “bedöglesztett” étel készíthető bennük. A magas főzési hőmérséklet ugyanis szinte maradéktalanul elpusztítja a nyersanyag C–vitamin–tartalmát, ezért az ily módon készült ételt értéktelen ballasztanyagnak tekintik, ami csak arra jó, hogy a gyomrot megterhelje. Az ellentábor viszont azzal érvel, hogy ha főzésre nem is ideálisak ezek az edények, de párolásra ennél hatékonyabbat még nem találtak ki. Ezzel az állítással viszont nemigen lehet vitatkozni, mivel a párolás lényege a gőzben történő puhítás, és a gőz ilyen hatásfokú megtartására semmilyen más edény sem képes.

Az edényvásárlásnál ne feledkezzünk meg a palacsintasütőről sem. Erre a célra legalkalmasabb a min. 1 mm vastag vaslemezből préselt, 22 cm átmérőjű serpenyő, amit a II. fejezetben leírt módon “be kell avatni”. Ez a módszer korszerűtlennek tűnik ugyan, de az ipar még nem tudott olyan modern serpenyővel előállni, amelyben hasonlóan gyorsan lehetne gusztusos, ropogós palacsintát sütni. Kirántott készítményeket, szójatepertőt és egyéb frissensülteket azonban nem lehet palacsintasütőben sütni, mivel a vékony falvastagság miatt megégnek. Erre a célra jobban megfelelnek a teflon bevonatú, vastag falú serpenyők. Ezekből legalább kettőt, egy 24 cm és egy 26 cm átmérőjűt vegyünk, mert így a szójás ételeknél a gombát és a szóját egyszerre lehet pirítani. A választásnál a magasabb falú változatokat részesítsük előnyben, mivel ezekből nem szóródik ki a nyersanyag keverés közben. Ha a serpenyő oldalfala nem henger alakú, hanem tölcsérszerűen összeszűkül, akkor 2 centiméterrel nagyobb átmérőjűt vegyünk.

A teflonedények beszerzése során ügyeljünk arra, hogy csak olyan terméket vásároljunk meg, amely az eredeti márkatulajdonos DuPont cég minőségi tanúsítványával van ellátva, mert felelőtlen kereskedők elárasztották a piacot távol–keleti hamisítványokkal. Ezeknek a vékony alumínium lemezből préselt serpenyőknek és egyéb edényeknek csak látszólag teflon a bevonatuk, valójában olcsó, festékszerű kulimászt kennek rájuk, amelyhez sütés közben minden hozzáég. Óvakodjunk az újságokban hirdetett olcsó edénykészletektől is, mivel ezek szintén ebbe a kategóriába tartoznak. A védjegyként is bejegyzett teflon bevonatnak egyébként már létezik egy korszerűbb változata is. A sötétebb színű TEFLON–2 bevonat jóval keményebb és hőállóbb, mint a korábbi változat, így ha módunkban áll, akkor a továbbfejlesztett réteggel ellátott edényeket válasszuk.

Sajnos, a legtöbb ember számára ma még luxus, de azért megemlíthető, hogy a legjobb ízű serpenyős ételek öntöttvas edényben készíthetők. Előnye még a vastag falú öntöttvas serpenyőnek, hogy a hő egyenletesen szétoszlik az alján, így az olaj nem hevül túl, és az étel nem ég le benne. Ennek a több kilogramm súlyú fanyelű serpenyőnek az ára azonban sokszorosa a normál kivitelű nyeles sütőknek. Akit ez nem riaszt vissza, és rászánja magát egy ilyen serpenyőnek a megvásárlására, az ebben az esetben is nagyon vigyázzon, mert jelenleg tele vannak az üzletek hamisítványokkal. Ezek a “speciális fémöntvény”–ből készült vastag falú utánzatok megtévesztésig hasonlítanak az eredeti öntöttvas serpenyőre. A speciális fémöntvény azonban nem más, mint alumínium, kívül–belül teflonnal bevonva. Ha ránézésre nem is, de súlyra könnyen meg tudjuk különböztetni a két változatot egymástól. Az alumíniumból készült utánzat súlya mérettől függően max. 0,5–1 kg, míg a kb. 0,5 cm falvastagságú öntöttvas serpenyőké 2–3 kg–nál kezdődik.

Ezeket az öntöttvasnak álcázott termékeket azonban ne tévesszük össze az alumíniumból készült teflonsütőkkel. Ez a serpenyőfajta ugyanis minőségi teflonbevonattal ellátva legalább olyan jól használható, mint a hagyományos, acél alapú változat. Előnye ennek a kivitelnek, hogy könnyebb a vastag acéllemezből préseltnél. Közös jellemzőjük, hogy a peremük körös–körül fémesre van csiszolva, így jelezve a vásárlónak, hogy alumíniumból sajtolt, könnyített serpenyővel van dolga. Természetesen ezek között is akadnak gyengébb minőségűek, de a nevesebb cégek (pl. a Tefal) termékei nem fognak csalódást okozni. Vegetáriusok számára legalkalmasabb a GALA sorozat. Egyébként a 2 mm vastag acéllemezből készült hagyományos teflonsütők is könnyen megkülönböztethetők a többitől, anélkül hogy kézbe vennénk őket. A peremük ugyanis korrózióálló acéllemezzel van burkolva, hogy meggátolják a külső zománcozott, és a belső teflonozott felület közötti határréteg rozsdásodását.

Nem árt tudni, hogy egy jól megkonstruált serpenyőnek, de különösen a palacsintasütőnek alapvető tulajdonsága még, hogy az oldalfala ívben (tálszerűen) hajlik meg. A sarkosan kiképzett serpenyőben nem tudunk a palacsinta alá nyúlni, és más nyersanyagot sem lehet benne tökéletesen átkeverni. Mellesleg az öntöttvas serpenyőben garantáltan leégésmentesen palacsintát is lehet sütni, de csak az vállalkozzon rá, akinek a nehéz súly emelgetése nem jelent gondot. Mivel ez a vastag falú serpenyő nagyon lassan melegszik fel, először csak egy csepp tésztát csurgassunk bele. Ha ez pezsegni kezd, akkor álljunk csak neki a palacsintasütésnek. Ebben az esetben teljes lángon kell sütni a tésztát. Itt a következő adag belemerése előtt nem kell előmelegíteni a serpenyőt.

Szólni kell még a rántásos lábasról is. Erre a célra legalkalmasabbak a kb. 0,5 literes, bevonat nélküli fémedények, hosszú nyéllel ellátva. Amennyiben magvakat vagy zsemlekockát is kívánunk pirítani, akkor inkább 1 literest válasszunk, így ebből a más célra nemigen használható vékony falú edényből nem kell két darabot vásárolni. Ebben az esetben azonban legalább 8 cm magas fallal kell rendelkeznie, különben a magvak kipattognak belőle. Egyébként 1–2 személyes háztartásokban ez a lábas kiválóan alkalmas tojásfőzésre is, ekkor azonban egy fedőt is kell rá tenni. Természetesen a legideálisabb alapanyag itt is a korrózióálló acél, de ha ezt túl drágának találjuk, akkor vásárolhatunk helyette alumínium edényt is, mert ennél a műveletnél a nyersanyag nem érintkezik olyan intenzíven és olyan sokáig a lábas falával, hogy ez számottevő mérgezést váltana ki. Más edényekkel ellentétben a rántásos lábas fenekének is vékonynak kell lennie, mivel vastag falú edényben nehezen melegszik fel a rántás, és lassan is hűl le. A különböző magvak pirításánál sem előnyös a vastag fenéklap, mert gátolja a pörkölési hőmérséklet szabályozását.

A főzőedények ismertetése után térjünk át a sütésre, aminek legfontosabb kellékei a tepsik. Ezekből legalább egyet tartozékként kapunk, mivel minden tűzhelyhez mellékelnek egy nagyobb méretű zománcozott tepsit, melynek ideális belmérete: 36×36 cm. A drágább tűzhelyekhez sütőlemezt is adnak, ami azért előnyös, mert pl. krémes pite, sós rúd vagy darálós keksz készítésekor nem kell a kivett tepsit előbb megtisztítani ahhoz, hogy a következő adagot betehessük a sütőbe. Ezenkívül szükség van egy kisebb méretű tepsire is, amelynek az ideális mérete: 30×18 cm, legalább 6 cm–es falmagassággal. Amennyiben módunkban áll, akkor a zománcozott tepsik helyett használjunk hőálló bevonattal ellátott változatokat, mivel a tisztításuk jóval könnyebb. Legismertebb fajtájuk a teflon bevonat, de a vegetáriánus szakkönyvek szerint a teflonból kismértékben mérgek oldódnak ki. Az utóbbi időben azonban megjelentek a szilikonnal bevont tepsik, amelyek olcsóbbak a teflonnál, és jobban tisztíthatók. Ez a kemény, üvegszerű bevonat ellenáll a savas ételeknek is, így káros vegyszerek kioldódásával nem kell számolnunk. A leégés elleni védekezés másik módja, a sütőpapír használata. Ezzel a hőálló papírral főleg darázsfészek készítésekor ajánlatos kibélelni a hagyományos tepsit, hogy a tésztatekercsek közül kiolvadó vajas cukor ne égjen rá az aljára. Ez a papír nem olcsó ugyan, de egy francia cég már kifejlesztett olyan sütőpapírt is, amelyet nem kell eldobni, mert a szennyeződések egyszerűen letörölhetők róla, és ezáltal kb. ezerszer újra használható.

Feltétlenül szükség van még egy tortasütő tepsire, amelyből tetszés szerint választhatunk kerek (20 cm átmérőjű szétnyitható kivitelűt) vagy téglalap alakút. Utóbbi előnye, hogy fél adag kenyér sütése esetén nem kell még egy tepsit vásárolnunk. Ennek a célszerűen szilikonnal bevont tepsinek az ideális mérete: 22×12 cm, 8 cm–es falmagassággal. Valamivel kisebb méretű forma kell a foszlós kalácshoz. A kenyérsütésre szolgáló, magas falú tepsiben is süthetünk kalácsot, ha a tésztát rövidebbre formázzuk, vagyis olyan vastagon csavarjuk össze, hogy ne érjen végig benne. A másik megoldás, hogy élesztő helyett citopánt használunk, de ez a sütödék által alkalmazott intenzív felfújó hatású anyag kiskereskedelmi forgalomban nem kapható. Ha a család nagyon kedveli a gyümölcstortát, akkor érdemes beszerezni az ehhez szükséges speciális sütőformát is. Ezek közül a nagy átmérőjű, lapos tepsik közül olyat célszerű választani, amelynek az oldala hullámosítva van, mert ebben a torta esztétikusabb lesz. Az ideális méret: Ø 30 cm, falmagassága: kb. 3 cm. Ügyeljünk arra, hogy lépcsős domborítás ne legyen az aljában, mivel ezt a speciális formát nyers gyümölccsel megrakott torták készítésére fejlesztették ki.

Nem szabad elfeledkeznünk a nem fémből készült sütőedényekről sem. Ezeknek az edényeknek jelenleg legdivatosabb tagja a római tál, amelyet a régi ízek iránti nosztalgia támasztott fel közel 2000 éves tetszhalott állapotából. Ez a belül mázas cseréptál annak köszönheti újbóli sikerét, hogy a “kemencehatás” következtében a benne sült ételek sokkal finomabbak, mint a modern kor eszközeivel hőkezelteké. A vízzel átitatott égetett agyagban ugyanis egy olyan fizikai folyamat megy végbe, amely páratlan ízt kölcsönöz a benne sülő ételnek. A római tálat húsok sütésére alkalmas fedeles kivitelben forgalmazzák, a kenyérsütésre berendezkedő nagyobb családok számára azonban egy fedél nélküli mázatlan agyagtál is megfelel. Nálunk erre a célra jelenleg csak a “Pataki” tál alja áll rendelkezésre, tárolási és szeletelési szempontból azonban a legideálisabb forma egy téglalap alakú, 30×16 cm–es cseréptál lenne, 12 cm–es falmagassággal. A fél adag kenyér sütéséhez is egy téglalap alakú, a fém tortaformával megegyező méretű agyagtál lenne a legtökéletesebb, de ennek gyártására ma még nincs vállalkozó. Jól használható azonban erre a célra az erdélyi fazekasoktól importált mini római tál, amelynek mérete éppen fele a mi Pataki tálunknak. A fenti méretű agyagedények esetleges előállítása során ügyelni kell arra, hogy a tészta beleragadásának elkerülése érdekében az élek és sarkok le legyenek gömbölyítve, és a forma lefelé enyhén kúpos legyen. Csak a két végén legyen egy keskeny perem, az oldalán ne, mert ez gátolja a sütőtérben a hő szabad áramlását. Az optimális falvastagság a kisebbik tálnál: 4 mm, a nagyobbiknál: 5 mm.

Elsősorban esztétikai okok miatt, egy magára valamit is adó háziasszony konyhájából nem hiányozhat a hőálló üvegedény sem. Ha készletet nem is, de a rakott zöldségek sütéséhez érdemes beszerezni legalább egy nagyobb méretű hőálló üvegtálat, mert ebben az esztétikus edényben az étel fel is tálalható, és nem hűl ki olyan hamar, mint a fémtepsiben. Választékbővítés címén újabban forgalomba kerültek olyan hőálló üvegedények is, amelyek külsőre ugyanúgy néznek ki, mint a porcelántálak. Az áruk viszont magasabb a hagyományos (nálunk jénainak nevezett) tálakénál, és mivel nem átlátszóak, nem lehet az étel sülését figyelemmel kísérni, vagyis éppen azt az előnyüket veszítették el, amiért a háziasszonyok leginkább megszerették a hőálló üvegedényeket.

Az újonnan vásárolt hőálló üvegedényeinket ellenállóbbá tehetjük a hőmérsékletváltozásokkal szemben, ha megeddzük őket. Rakjuk az edényeket egy nagyobb fazékba. Öntsünk rá annyi vizet, hogy bőven ellepje, és szórjunk rá egy marék sót. Utána forraljuk kb. fél óráig, majd hagyjuk a vízben kihűlni. A hőálló üvegedényeket sütésre és főzésre egyaránt használhatjuk. Ha főzéshez alkalmazzuk ügyeljünk arra, hogy ne tegyük a tálat nyílt lángra, mindig legyen alatta lángterelő. Ezenkívül ne öntsünk a hideg tálba forró folyadékot, a benne levő forró ételt pedig ne hígítsuk hideg folyadékkal, mert ettől szétrobban. A tűzálló üvegedényekben történő főzés járulékos előnye még, hogy nem kell a fedelét emelgetni, hiszen kívülről is ellenőrizhető a hőkezelési folyamat. A hőálló üvegtálakat meleg vízben történő áztatás után mosószeres vízben kell tisztítani. Súrolóport ne használjunk a mosogatásnál, mert karcolja az üveget, és a sérült felületre még jobban tapad a szennyeződés. Ezenkívül elveszti az üveg a csillogását, és egy idő után bemattul, gusztustalanná válik. A hőálló üvegedények sárgulása ellen úgy védekezhetünk a leghatásosabban, hogy enzimtartalmú mosóporos vízbe rakjuk, és ebben az átlagosnál töményebbre kevert lúgban fél óráig főzzük.

Hogyha az üveg– vagy kerámiatálat sütéshez használjuk hideg sütőbe tegyük, különben megreped. Arra is ügyeljünk, hogy a forró sütőből kivett tálat ne rakjuk hideg felületre, hanem terítsünk ki egy konyharuhát, és arra helyezzük rá. Ha római tálat használunk, előtte minimum negyedóráig áztassuk hideg vízben. A kerámiatálak tisztára súrolását sóval végezzük, mivel a mosószeres víz felszívódik a pórusokba. Mosogatás után szárítsuk ki, és csak utána tegyük a konyhaszekrénybe, mert nyirkosan megpenészedhet. Ha a római tál hagymaszagú lett, vagy a beivódott olaj illetve vaj megdohosodott, akkor töltsünk bele annyi vizet, hogy háromnegyed részig érjen, öntsünk hozzá kb. 1 dl tömény ecetet, és a fedelét ráhelyezve főzzük a sütőben legalább 1 órán keresztül. Ezt követően öntsük ki a tálból az ecetes vizet, dörzsöljük át a belsejét sóval, és meleg vízzel öblítsük ki. Amennyiben zománcozott tepsit használunk, a tisztításnál ne kapargassuk, hanem vizezzük, majd vastagon sózzuk be a leégett részeket, és pár percig hagyjuk ázni. Ha így sem tudjuk eltávolítani a foltokat, öntsük tele a tepsit vízzel, szórjunk rá kevés trisót, és felforralás után másnapig áztassuk.

Amennyiben az étel vastagon ráégett az edény aljára, akkor engedjünk bele meleg vizet, szórjunk rá 1 kávéskanál szódabikarbónát, és hagyjuk ázni, amíg az égett salak feljön a víz felszínére. A szódabikarbóna egyébként alkalmas a tűzhelyre égett szennyeződések eltávolítására, sőt még a hűtőszekrény szagtalanítására is. Valamely étel szagától úgy tudunk a legeredményesebben megszabadulni, hogy átmossuk át a hűtőszekrény belsejét szódabikarbónás langyos vízzel. Könnyen elkerülhetjük azonban ezt a kellemetlenséget, ha egy zacskó szódabikarbónát felbontunk, és betesszük a hűtőbe. A szabadon tárolt szódabikarbóna több mint egy hónapig minden szagot közömbösít. Makacs szennyeződések esetén kevés szalmiákszesszel kevert meleg mosószeres vizet használjunk szódabikarbóna helyett a tisztításhoz. Folyadékok leégésekor, vagy ha a leégett étel foltot hagy maga után, akkor öntsünk rá tömény ecetet, és hagyjuk rajta, amíg a szennyeződés feloldódik. Hypot csak a legvégső esetben használjunk tűzhelyünk és edényeink tisztításához, mert tönkreteszi a zománcot.

Még mindig az edényeknél maradva, egy jól felszerelt háztartásnak szerves tartozéka a habüst is, ami nem más, mint egy vékony korrózióálló acéllemezből készült tál. Általában megfelel az 1,5 literes űrméretű, de ha gyakran kívánunk krémes pitét készíteni, akkor feltétlenül 3 literest vegyünk. Ez alá természetesen kell egy azonos átmérőjű fazék is, de az edénysorozatunkban biztosan találunk egy olyan méretű példányt, amelyre illesztve a gőzölés elvégezhető. A gőzölőfazekas habüst modernebb változata a duplafalú edény, ahol a leégést a külső és belső fémfal közé töltött víz akadályozza meg. Az edényekhez sorolható a teafőző is, amelynél szintén kerüljük az alumíniumból készült változatot. A korrózióálló acél teáskannánál is higiénikusabb azonban a hőálló üvegből készült kanna. Ezzel a rendkívül esztétikus teáskannával viszont nagyon óvatosan kell bánni (csak lángterelő felett lehet melegíteni, és a forró edényt nem szabad olyan felületre rakni, amely jól vezeti a hőt), mert különben elpattan. A feledékenyek sípoló teáskannát is vásárolhatnak, ezzel elkerülhetik a víz agyonfőzését és elpárolgását.

Ezenkívül szükség van még 3 db hőre lágyuló, vagyis nem törékeny műanyag tálra, amelyből a közepes és a nagyobb méretű (2 és 4 literes) főleg tésztadagasztásnál nélkülözhetetlen. A nagyobb méretű tálból érdemes egy fémből készült zománcozott változatot is beszerezni, mivel a kifőtt tésztát forró olajjal kell összekeverni, és az olaj felmelegítésének az a legegyszerűbb módja, hogy abba a tálba öntve tesszük a tűzre, amelybe a leöblített tésztát fogjuk rakni. Spenót tisztítására, illetve savanyú káposzta és csalamádé készítéséhez a nyersanyagok összekeverésére ajánlatos beszerezni egy 20–25 literes fémtálat is. Ez azonban helyettesíthető egy külön erre a célra fenntartott teknőszerű műanyag edénnyel. Végső soron a lecsókonzerváláshoz szükséges 25 literes zománcozott fazék is megfelel erre a célra, de a nagy felületű tálakban jobban szétterül a nyersanyag, így könnyebb az összekeverése. Végül jó szolgálatot tesz a házban egy műanyag gyümölcsmosó tál, amiből olyan típust válasszunk, amely nem csak alul, hanem oldalt is perforált, mert így hatékonyabbá válik a gyümölcstisztítás.

Ennek a témának az áttekintése során nem lehet figyelmen kívül hagyni a svájci Zepter cég újdonságát, amelyet sokan a jövő főzőedényének tartanak. Ez az edény az orvosi műszerek gyártása során használt korrózióálló hidrofób nemesacélból készül, különleges eljárással. Ennek a legújabb kutatási eredményekre alapozott gyártási eljárásnak a lényege, hogy az edény aljába beépítettek egy 10 mm vastag, hermetikusan zárt hőtároló betétet, amely a leégésmentes hőkezelés legfőbb biztosítéka. Ez a betét 14 db gyors hőfelvevő és magas hőtároló képességgel rendelkező könnyűfém lemezből áll, amelyet 1200 t súllyal préselnek egymásba. A leégésmentesség fontos kelléke még egy hőkontrollnak nevezett bimetall hőmérő, amely a fedél fogantyújába van beépítve, valamint az edény peremének speciális kiképzése, ami lehetővé teszi a hermetikus zárást. A precíz kiképzés folytán a fedél hézagmentesen illeszkedik a peremre, amelyen a belső pára következtében egy vízgyűrű alakul ki. Mivel a vízgyűrű légmentesen lezárja az edényt, a nyersanyagból kiáramló pára nem tud eltávozni, hanem a fedélen kondenzálódva visszafolyik az ételre. Ez a vízmennyiség elegendő a nyersanyag megpuhulásához, és kellő mennyiségű víz gyűlik össze az edény alján ahhoz, hogy az étel főzés közben ne égjen le. A hermetikus zárás, valamint az 1,3–1,4 bar belső nyomás ellenére a főzési hőmérséklet nem emelkedik +95 °C fölé. Így ezekben az edényekben jóval kíméletesebben puhul az étel, mint a hagyományos fazekakban, emiatt a vitamintartalma kevésbé károsodik. A természetes íz titka a gyors vagy kíméletes főzési mód. A jelen esetben alkalmazott kíméletes főzést alapvetően a hőtároló betét teszi lehetővé, ami egyben gondoskodik a leégésmentes sütésről is.

Ezekben az edényekben tehát a nyersanyag leégését nem egy különleges bevonat (teflon, szilikon) gátolja meg, hanem a hőkezelés szokásostól eltérő módja. Ebben az esetben az étel készítése nem állandó, hanem fokozatosan csökkenő hőmérsékleten történik. Az edényt először fedővel letakarva fel kell tenni a tűzhelyre, és üresen addig kell melegíteni, amíg a hőindikátor a piros színű mező határáig ér. Ekkor a tűzhelyet le kell kapcsolni alatta, és ezt követően kell megkezdeni a sütést. A nyersanyag belehelyezése után az edényt ismételten le kell fedni, hogy a kondenzvíz is elősegítse a leégésmentes hőkezelést. Ezt követően megy végbe az a sajátos folyamat, amely lehetővé teszi, hogy a nyersanyag egy csepp olaj vagy víz hozzáadása nélkül, a saját zsírjában illetve a benne lévő nedvességtartalom hatására megpuhuljon anélkül, hogy a legcsekélyebb pörkölődés, elszenesedés mutatkozna rajta. Ez a szabályozott hőkezelés annak tudható be, hogy a kellő mértékben felhevített edény hőtároló betétje csak annyi energiát gyűjt magába, amennyi éppen elegendő az étel elkészítéséhez, illetve a tálalásig való hőntartásához. A párolás illetve sütés során a nyersanyag hőt vesz fel, és ezáltal a hőtároló betét energiamennyisége fokozatosan csökken. Amikor az étel oly mértékben átsült, hogy változatlan hőmérséklet esetén már odaégne, akkor a szendvicsszerkezetű betét hőmérséklete annyira lecsökken, hogy ez még éppen nem következik be. Az alapanyag tehát mindvégig a legoptimálisabb hőmérsékleten puhul, ami nem csupán a leégésmentes sütés–főzést teszi lehetővé, hanem nagymértékben hozzájárul ahhoz is, hogy a felhasznált nyersanyag vitamin– és ásványi anyag–tartalma a lehető legcsekélyebb mértékben károsodjon. Ennek az eljárásnak nagy előnye még, hogy hozzáadott zsiradék hiányában mentesülünk a telített zsírsavak káros hatásától, és nem kell számolnunk a leégésből keletkező pörcök rákkeltő hatásával sem.

Egyébként a Zepter–edényekkel hagyományos módon is lehet főzni. A légmentes lezárás következtében azonban kevesebb vizet kell a nyersanyaghoz adni, és változik a főzési idő is. A tűzhelyet még az étel elkészülte előtt zárjuk el, mert a hőtároló betétben akkumulálódott hő elegendő az étel készre főzéséhez. A pontos vízmennyiséget, a főzési időtartamot, és a tűzhely elzárásának időpontját minden egyes receptnél ki kell kísérletezni. Ennek során vegyük figyelembe, hogy a Zepter–edényekben az étel sohasem forr. Így a levesek és főzelékek forráspontjának meghatározásánál csak a fedélbe épített hőkontrollra hagyatkozhatunk. Gáztűzhely használata esetén feltétlenül tegyünk az edények alá lángterelőt. Hagyományos főzésnél akkor járunk el a legcélszerűbben, ha az edényekben lévő ételt addig melegítjük, amíg a hőkontroll mutatója a zöld mező egy bizonyos hányadáig (nagyobb fazekaknál pl. a közepéig) ér. Ekkor állítsuk a lángot takarékra. Így a mutató csak a piros mező széléig jut el, jelentős mértékben nem fog belemenni a tiltott sávba. Berántás után a lángot zárjuk el, mivel a hőtároló betétben lévő energia elegendő az étel besűrítéséhez. Gyorsan puhuló zöldségeknél (pl. zöldborsó) hamarabb végezzük a berántást és a tűzhely elzárását, mert az edény aljában tárolt hőtől túlfő az étel. A szükségesnél nagyobb méretű fazekat ne alkalmazzunk, mivel a nagy felület nagyobb hőveszteséggel jár. Ha másnapra készítünk ételt, akkor ne hagyjuk a Zepter–edényben lehűlni, hanem készre főzés után öntsük át egy zománcozott edénybe vagy egy hőálló üvegtálba, és ha kihűlt, haladéktalanul tegyük a hűtőszekrénybe. A lassan lehűlő hőtárolós edény ugyanis kedvez a baktériumok elszaporodásának, ezért az étel másnapig megsavanyodhat. A forró fazekat ne rakjuk hideg vízbe, mert a hőtároló betét tönkremegy. A gyors hűtést igénylő ételeket (pl. gyümölcslevesek, tojáskrém) előbb öntsük át zománcozott edénybe, és csak utána állítsuk hideg vízbe.

A Zepter cég figyelme arra is kiterjedt, hogy az általuk gyártott edénycsalád igen sokoldalúan használható legyen. A sok apró előny egyike pl., hogy a fedél az edény aljára is ráilleszthető, ami lehetővé teszi a forró étel átrakás nélküli asztalra helyezését. Minden edény pereme oly módon van kiképezve, hogy melléfolyás nélkül kiönthető belőle az étel. Főzés közben sem kell a levett fedő forró szélét megfogni ahhoz, hogy visszategyük, mivel a fedő beakasztható az edény pereme és a füle közé. Újabban kapható a fedőkhöz olyan fogantyú is, amelybe egy hétszegmenses folyadékkristályos kijelző van beépítve, és °C–ban olvasható le róla a pontos hőmérsékletérték. Ezáltal a legkényesebb étel is az előzőleg kikísérletezett hőfokon, azonos minőségben reprodukálható. A fogantyút ellátták egy riasztó áramkörrel is, ami a kritikus hőmérséklet elérésekor hangjelzést bocsát ki magából, hogy még véletlenül se károsodjon a nyersanyag vitamin–, ásványi só– és nyomelemtartalma. Ezen túlmenőleg számos tartozékként szállított kiegészítő egység gondoskodik a kultúrált és higiénikus szervírozásról, valamint az étel hőntartásáról. Ez úgy érhető el, hogy az edények egymásba rakhatók, és a legtetején elhelyezhető a már elkészült étel, amelyet az átszivárgó hő tart melegen.

A további energiatakarékosság érdekében ez az edénycsalád olyan kiegészítő egységeket is tartalmaz, amelyek lehetővé teszik, hogy egyszerre több ételt készítsünk el. Ha pl. a perforált gőzölő tálat ráillesztjük valamelyik fazékra, akkor az alul lévő ételből kiáramló pára áthalad a gőzölő tálba helyezett zöldségen, gyümölcsön, vagy a közéjük rakott héjas tojáson is, a fedélen lecsapódó gőz pedig visszafelé, a perforáción keresztül lejut a fazék aljára, így egyidejűleg akár egy komplett ebéd is elkészíthető. A zöldség és gyümölcs párolása, vagy a tojás főzése azonban nem csupán a nagyobb készletekhez mellékelt gőzölő tálban lehetséges, hanem a bármely készletben megtalálható perforált lemez közbeiktatásával is. Ebben az esetben a tálaló edénnyel kell lefedni a fazekat, és erre kell ráhelyezni a fedelet hőindikálás céljából. Ennek a középen elhelyezkedő lapos tál formájú lemeznek érdekessége, hogy a perforációk oly módon vannak kiképezve, hogy önmagában reszelőként és gyaluként is használható. A Zepter edénycsaláddal rendelkezőknek tehát nem kell külön káposztareszelőt, sajtreszelőt és uborkagyalut vásárolni, mert ez a speciális adapter erre a célra is alkalmazható. Ha nagyobb mennyiségű zöldséget kívánunk párolni, ne az adapterre helyezzük, hanem a 20 cm átmérőjű edényekhez mellékelt acélkosárba, és öntsünk alá kb. 1 dl vizet. Egyébként ez a korrózióálló acélkosár főleg arra szolgál, hogy a leégesmentes Zepter–edényekben is süthessünk a frituhoz hasonlóan hasábburgonyát vagy kirántott készítményeket. Mellesleg a Zepter–edények hosszú ideig melegen tartják az elkészült ételt, így nincs szükség tálalás előtti újramelegítésre sem. Nem elhanyagolható előnye még ennek az edénycsaládnak, hogy a hermetikus zárás lehetővé teszi a szag– és páramentes főzést, ami főleg ablak nélküli városi konyhákban sok bosszúságtól kíméli meg a használóját.

Nem kizárólag főzésre használhatók ezek az edények, hanem a segítségükkel tésztát is lehet sütni. Ideális páramegtartó képességük folytán pl. kiváló minőségű piskótát, pudingot, illetve felfújtakat készíthetünk bennük. A hőkezelést sütőben is végezhetjük, mivel az edények füléről egy pillanat alatt lecsavarozható a hőszigetelő betét. Ezenkívül a hőkontrollt tartalmazó műanyag gomb is lecsavarható a fedélre hegesztett menetes csonkról. Az orvosi műszergyártásban használt nemesacél alapanyag révén a Zepter–edények az elkészült étel tárolására is alkalmasak. A CrNi 18/10 összetételű alapanyagból ugyanis csak minimális mennyiségű fémion oldódik ki, így más zománcnélküli edényekkel összehasonlítva a Zepter–edényekben századannyi baktérium sem keletkezik. A nagyobb méretű fazekak jól használhatók befőzésnél is, a szárazgőzben tartósított zöldségek és gyümölcsök hőkezelésére. Egyetlen lábasban sem lehet olyan zamatos és hihetetlenül élénk színű lekvárt illetve dzsemet készíteni, vagy víz nélküli kompótot főzni, mint ezekben a speciális edényekben. Ne alkalmazzuk azonban olyan dzsemeknél, amelyeket nem sűríteni, hanem főzni kell (pl. meggydzsem, szilvadzsem). A hőtárolós edények ugyanis olyan lassan főzik szét a nyersanyagot, hogy mire felforr, szétmállik, rengeteg levet enged,és inkább rostos gyümölcslé lesz belőle, mint dzsem.

A Zepter–edények alkalmazása nem csak a befőzésben, hanem a fagyasztás útján történő tartósításban is jelentős minőségjavulást eredményez. Ha egy nagyobb méretű zárt és egy perforált edényt egymásra helyezünk, és az alsó részébe kevés vizet öntünk, akkor olyan gőzölő fazékhoz jutunk, amelyben a jelenleg ismert eljárások közül a legkíméletesebben lehet a nyersanyagokat blansírozni, mert a 95 °C–on képződő gőz maximálisan megkíméli a fagyasztandó alapanyag C–vitamin–tartalmát. Ezenkívül a gőzölő tálban lévő zöldségben maradéktalanul megőrződik az összes ásványi só és nyomelem, így összehasonlíthatatlanul jobb az íze, mint a forró vízbe mártott zöldségeké. Nem elhanyagolható előnyük még ezeknek az edényeknek, hogy a tisztításuk is rendkívül egyszerű. Mivel soha semmi nem ég le bennük, az ételmaradék egy vizes szivaccsal pillanatok alatt kitörölhető belőlük.

Csupán egyetlen hátránya van ennek a legkényesebb ínyencek elvárásait is kielégítő edénygarnitúrának, hogy meglehetősen drága. A legnagyobb (pótalkatrészekkel együtt 28 darabos) készlet ára jelenleg 2400 DM, amit hivatalos árfolyamon számítanak át az adott ország pénznemére. Az így kapott ár azonban csak a mi kereseti viszonyaink között tűnik irreálisan magasnak, Németországban pl. ez az összeg egy havi nettó átlagkeresetnek felel meg. Sajnos, a készletet megbontani nem lehet, az edények darabonkénti forgalmazását a gyártó cég nem engedi. Az éveken át tartó használat során azonban a vételár fokozatosan megtérül, mivel ezeknek a toronyszerűen felépíthető hőtárolós edényeknek az üzemeltetéséhez jóval kevesebb energiára van szükség, és sok étel esetében a víz és a zsiradék is elhagyható. A gazdaságossági számításoknál figyelembe kell venni azt is, hogy ez egy életre szóló beruházás, mert ezekre az edényekre a gyár örökös garanciát vállal. Érdekes, hogy az alacsony jövedelmek ellenére nálunk is sokan fordítják a megtakarított pénzüket drága termékek megvásárlására, mivel úgy vélekednek, hogy hosszú távon az egészség megőrzése a legjobb beruházás.

A Zepter cég által gyártott edénycsalád egyébként csak az általuk fenntartott ügynökhálózaton keresztül szerezhető be, szaküzletekben nem kapható. (A területileg illetékes kereskedő tartózkodási helye a Zepter International Ungarn Kft.–től tudható meg. Címük és telefonszámuk a budapesti telefonkönyvben található.) Ennek a forgalmazási módnak az az oka, hogy ezeknek az edényeknek az előnyei csak bemutató főzéseken bizonyíthatók, másrészt így kívánnak védekezni a hamisítványok ellen. A különböző cégek által gyártott másolatok ugyanis nem rendelkeznek víztaszító képességgel, így a bennük készült étel még hőtároló betét alkalmazása esetén is leég. Ez pedig a külső hasonlóságból eredő összetéveszthetőség miatt rontaná a szabadalommal védett termék hírnevét is. Jellemző ennek az edénycsaládnak a népszerűségére, hogy a világ 32 országában forgalmazzák, 30 ezer ügynök közvetítésével és évente min. 5 millió készlet talál gazdára.

A Zepter–edénycsalád háromféle kivitelben rendelhető meg. A magas ár miatt a rendelésnél célszerű körültekintően eljárni, mivel ebben az esetben nem a legdrágább a legelőnyösebb összeállítás. Ennek legfőbb oka, hogy a D–124 jelű legnagyobb készlet tartalmaz egy grillsütő serpenyőt is, amire a vegetáriusoknak semmi szükségük sincs. Egy átlagos létszámú családban nem sok hasznát lehet venni annak a 9 literes fazéknak sem, amelyet bónuszként, azaz ajándékként ehhez a készlethez adnak. Hátránya még ennek a kiépítésnek, hogy 2 db korrózióálló acéllemezből préselt tálaló edény is tartozik hozzá. Mivel a legtöbb háziasszony jobban szereti az ételt gusztusosabb porcelán– vagy üvegtálakban szervírozni, ezeknek a fémtálaknak ugyancsak nem sok hasznát vesszük. Ráadásul nagyon hamar kihűl bennük az étel, mivel a korrózióálló acélnak magas a hővezető képessége, míg a porcelán hőszigetelőnek tekinthető. Igaz, hogy légmentesen záródó műanyag fedéllel is el vannak látva, tehát ételtárolásra is alkalmasak, erre a célra azonban megfelelnek a jóval olcsóbb polietiléndobozok is. Funkcionális megfontolások és gazdaságossági számítások alapján akkor járunk a legjobban, ha a 20 darabból álló, D–110 jelű legkisebb készletet vásároljuk meg, és megrendeljük mellé a Standard plus egységet a legnagyobb készletből. Az 1300 DM–be kerülő legkisebb készletben ugyanis csak 1 db szervírozó tál van, a 3 db edény mellé pedig bónuszként kapunk egy főzésre és sütésre egyaránt használható fedeles serpenyőt. Ehhez a sokoldalúan használható, 20 cm átmérőjű, 2,5 literes kombinált edényhez egyébként csak a legnagyobb készlet megvásárlásával juthatnánk hozzá. Az 500 DM–be kerülő, utólag is megrendelhető Standard plus készlet egy 5,5 literes fazékból, egy rá illeszthető 4,5 literes alul perforált edényből (az ún. kombitálból) és a hozzá tartozó fedőből áll.

Ezzel a mini toronnyal kiegészítve már nem csak 2–3, hanem 4–5 személyes családokban is komplett ebédet készíthetünk. Ezenkívül a Standard plus összeállítás kiválóan alkalmas lekvárfőzésre, dzsemkészítésre, vagy a fagyasztandó zöldségek blansírozására. A két készlet összesen csak 1800 DM–be kerül, így 600 DM–et megtakaríthatunk anélkül, hogy számottevő veszteség érne bennünket. Egy 6 tagú családban azonban már célszerűbb a D–120 jelű középső készletet megvásárolni, mert ehhez bónuszként nem 2,5 literes edényt, hanem egy ugyanakkora átmérőjű 4,5 literes fazekat adnak, amely különben nem tagja egyik edénycsaládnak sem. Ez a 24 darabból álló készlet teljes mértékben megegyezik a D–110 jelűvel, de kiegészítették a Standard plus toronnyal, és 2 db. korrózióálló acéllemezből préselt tálaló edényt mellékelnek hozzá. Ugyanannyiba kerül, mint a Standard plus egységgel kiegészített D–110 jelű készlet, vagyis 1800 DM, viszont nem lehet két részletben megrendelni. A Zepter–edények egyébként 3–24 havi részletre vásárolhatók meg, ami azt jelenti, hogy a fenti változatokért 2 évi előtörlesztés esetén 75 DM–et kell fizetni, ami már egy átlagcsalád számára sem jelent különösebb megerőltetést.

Megemlíthető még, hogy a Standard plus összeállításból az 5,5 literes főzőedény önállóan is megrendelhető, de külön rendelhetünk 400 DM–ért egy 9 literes, vagy 500 DM–ért egy 14 literes fazekat is. Utóbbi előnye, hogy 30 cm az átmérője, így igen jól alkalmazható befőzéseknél, mivel a nagy felületen szétterülő dzsem vagy lekvár az intenzív párolgás következtében gyorsan sűrűsödik, így a nyersanyag beltartalmi értéke, aromája még kevésbé károsodik. Erre a célra megfelelne ugyan egy feleekkora magasságú (8 literes) lábas is, de ezt egyelőre nem gyártják. A 9 literes fazékkal kapcsolatban meg kell még jegyezni, hogy sűrítést igénylő lekvárfőzésre nem igazán alkalmas, mivel nagy falmagassága miatt beszorul a gőz, nem tud olyan könnyen eltávozni belőle, mint az ugyanakkora átmérőjű 5,5 literes edényből.

Itt célszerű felhívni a figyelmet arra, hogy az előzőekben a lekvárok és dzsemek édesítése a szokványostól eltérő módon történt. Az újonnan bevezetett eljárás lényege, hogy az előírt méz mennyiségét nem a kiindulási anyag súlya, hanem a végtermék, vagyis a kész dzsem, illetve lekvár térfogata szabja meg. Ez a módszer azért jobb a korábbinál, mert a nyers gyümölcs állaga változó. A friss és hibátlan áruban alig van eldobandó, míg az osztályos árunak sokszor a felét is ki kell selejtezni. Az előírt sűrűségűre főzött dzsem vagy lekvár térfogata azonban mindig ugyanannyi, ezért ha ehhez arányítjuk a mézet, akkor nem fordulhat elő, hogy pl. az idei baracklekvárunk édesebb lesz, mint a tavalyi volt. Ennek főleg süteménykészítés esetén van nagy jelentősége, mivel így mindig azonos minőséget produkálhatunk. Ehhez persze tudnunk kell, hogy a 14 literes fazékban: 15 mm, a 9 literesben: 24 mm, az 5,5 literesben: 23mm, a 20 cm átmérőjű 3,5 literesben pedig: 32 mm magasságú folyadék felel meg 1 liternek. Ennek alapján már könnyű dolgunk van, mert csak bele kell nyomni egy hurkapálcikát a megfőzött illetve besűrített masszába, és le kell mérni rajta az elszíneződött szakaszt. Ha pl. az 5,5 literes fazékban a sűrítmény szintje 60 mm, akkor ennek a térfogata 60/23 = 2,6 liter. A baracklekvárnál maradva ehhez 2,6×30 = 78 dg mézet kell adni, hogy kellő édességű legyen. Hosszúságot mérni egyszerűbb mint súlyt, és a végeredmény garantáltan mindig azonos.

Végül megemlíthető még, hogy a gyártócég mindhárom készlethez mellékel egy szakácskönyvet, amelyben a részletes használati utasításon kívül számos speciális recept található, valamint adnak egy flakon különleges (ecetsav tartalmú) mosószert is, amellyel az esetleges túlhevítés következtében fellépő fémelszíneződés, valamint az edények belső falára lerakódó ásványi sók egy pillanat alatt eltüntethetők. Ezenkívül kapunk egy garancialevelet, és egy hivatalos számlát is. Az utóbbit szintén érdemes megőrizni, mert ha valami történne velük igazolni tudjuk, hogy a jogos tulajdonunkról van szó.

Az előzőekben leírtakat összegezve megállapítható, hogy a Zepter–edények a megszokott főzési módtól gyökeresen eltérő bánásmódot igényelnek. Ennek legfőbb oka az alacsony főzési hőmérséklet, amely a főzési időt általában a duplájára növeli. A másik lényeges eltérés, hogy párolgás hiányában az ételekhez kevesebb vizet kell adni, sőt sok esetben el is hagyható. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a Zepter–edények mindentudóak, és a hagyományos edényeinket most már el is hajíthatjuk, mert a fenti előnyök néha hátrányként is jelentkezhetnek. Amíg pl. a karfiolpörkölt kifejezetten finomabb lesz azáltal, hogy a megtisztított kelvirághoz nem kell vizet adni, mivel a saját víztartalma, illetve a mosás után rajta maradt kevés víz által keltett gőzben puhára párolható, addig lecsókészítésnél nem igazán előnyös a Zepter–edények használata. A párolgásmentes lezárás következtében ugyanis a lecsó nem sül le zsírjára, hanem egy idő után paprikalekvár lesz belőle. Ugyancsak nem túl finom a Zepter–edényben készült császármorzsa, mert az alacsony hőfok miatt a dara nem tud megpirulni, nem lesz olyan gusztusos, ropogós, mint hagyományos lábasban sütve. Hasonló okok miatt nem igazán jóízű a hőtárolós serpenyőben sütött palacsinta. A felülete egyenletesen megsül ugyan, de a széle nem ropogós, ezért az állaga a teflonserpenyőben készült palacsintához hasonló. Teljességgel alkalmatlanok a Zepter–edények kifőtt tészta készítésére, mert ebben az esetben lobogó forró vízre van szükség, amely csak 100 °C–on jön létre. A hőtárolós edényekben kifőzött tészta illetve szilvás gombóc vagy túrógombóc nyálkás, ragacsos lesz, és a kiszedésnél szétdől. Szárazbabot, –borsót sem érdemes bennük főzni, mivel a szárított magvakban már olyan kevés a vitamin, hogy sok értelme nincs a kímélő főzési módnak. Ráadásul ebben az edényben nagyon lassan puhulnak.

Ideálisak viszont ezek az edények krémek és különböző mártások sűrítésére, mert a leégés, csomósodás veszélye igen csekély. Ugyancsak nem kell számolnunk leégéssel párolt rizs készítésénél, ráadásul a kisebb vízszükséglet következtében a rizsszemek is pergőbbé válnak. Ebben az edényben a hámozott téli krumpliból készített petrezselymes burgonyához sem kell vizet adni. Ugyanúgy megpuhul a saját gőzében, mint nyáron a magas víztartalmú parázs burgonya. (A mosás után rajta maradt vizet ne itassuk fel róla. Ha már majdnem puha, fedő nélkül, teljes lángon süssük készre.) A hőtárolós edények lekvárfőzésben, blansírozásban és párolásban felülmúlhatatlan előnyeiről már volt szó. Ezen túlmenően minden leves és főzelék, valamint a legtöbb húspótló étel ízletesebb Zepter–edényben elkészítve, mert az alapanyag vitamin– és zamatanyagai kevésbé károsodnak. Gyümölcslevesek készítésénél ügyeljünk arra, hogy a sűrítést lassú tűzön végezzük, mivel a vastag betét miatt a fedő nélküli edény nem képes takaréklángon kellőképpen átmelegedni. Nagy előnye ennek a főzési módnak, hogy nem kell a levest állandóan kevergetni, mert a lángterelő lemez, valamint a többrétegű betét meggátolja a híg krém leégését és megcsomósodását. Természetesen fedő nélküli gyakori kevergetésre ebben az esetben is szükség van, különben a gőz nem tud kellő intenzitással kiszabadulni a nyersanyagból. A krémleveshez adandó gyümölcsöt azonban ne főzzük Zepter–edényben, mivel hosszabb idő alatt sem fő szét kellőképpen, és nem enged elég levet. Ebből a néhány kiragadott példából már látható, hogy az egyes ételek kipróbálása során mire számíthatunk. További tapasztalatgyűjtéssel meggyőződhetünk róla, hogy ez az edénycsalád receptjeink zöménél igen előnyösen használható, nem véletlen tehát, hogy egy korszerű háztartás ma már elképzelhetetlen hőtárolós edények nélkül.

Az imént említett kereskedelmi módszerrel kapcsolatban érdemes még szóba hozni, hogy a Zepter nem az egyetlen cég Magyarországon, amely saját maga által fenntartott ügynökhálózaton keresztül értékesíti a termékeit. A bemutatóval egybekötött eladási módszer nálunk is egyre jobban terjed, ami az önkéntes alapon szerveződő vevőkörök számára azzal a nagy előnnyel jár, hogy személyesen győződhetnek meg az áru használhatóságáról. Az üzletekben nem kapható háztartási eszközök közül jelentős érdeklődést váltott ki a háziasszonyok körében az amerikai Trupperware cég áruválasztéka is. Az általuk gyártott termékcsalád talán legérdekesebb újdonsága a gyorskelesztő tál, amely gyöngyözően meleg tejjel kb. 10 perc alatt megkeleszti a tésztát. Ez a speciális műanyag tál 0,85, 1,15 és 1,75 literes kivitelben kapható, kis, közepes és nagy családok számára. Ugyancsak a Trupperware cég különlegessége egy felcsavarható műanyag gyúrólap, amelyhez nem tapad úgy a tészta, mint a fából készült deszkához. A 66×46 cm méretű vékony lapra különböző kör és négyszög alakú piktogrammok vannak nyomtatva, így mérőléc nélkül is ellenőrizhető a kinyújtott tészta mérete. A gyúrólaphoz tartozik egy forgatható markolatú speciális tésztanyújtó is. Ennek az ugyancsak tapadásmentes műanyagból készült “sodrófának” nagy előnye még, hogy belül üres, így hideg vagy meleg vízzel megtölthető. Ez főleg leveles vajas tészták nyújtásánál jelent előnyt, mert kevésbé fenyeget a kilágyulás veszélye. A vásárlók körében nagyon népszerű a fröcskölésgátló fedéllel ellátott mérő– és keverőedény, valamint a nagy hatásfokú mixelő pohár is. Sokoldalúságukat szintén annak a különleges műanyagnak köszönhetik, amit Trupper amerikai vegyész kísérletezett ki 50 évvel ezelőtt. Ennek a polietilén és teflon elegyéből készült speciális műanyagnak igen előnyös tulajdonsága még, hogy a benne tárolt élelmiszer sokáig megőrzi a frissességét. Más hasonló termékekkel ellentétben a Trupperware cég légmentesen zárható műanyag edényeiben a megtisztított zöldség és gyümölcs hűtőszekrényben két hétig is eltartható anélkül, hogy a legcsekélyebb károsodás mutatkozna rajta. Ezeknek a méregmentes tárolóedényeknek egy csoportja hőszigetelő tulajdonsággal is rendelkezik, ami lehetővé teszi, hogy a magunkkal vitt meleg étel órák múlva is fogyasztható állapotban maradjon, de arra is alkalmas, hogy a kiolvadás veszélye nélkül szállíthassunk különböző mirelit készítményeket.

Időközben megjelent a légmenetesen zárható műanyag dobozoknak egy tovább tökéletesített változata is. Ennél a konstrukciónál a különböző méretű műanyag edényekben tárolt élelmiszer nem csak a külső levegőtől van elzárva, hanem a belső levegő is kiszívható belőle. A vákuumos tárolás következtében az ételek eltarthatósági ideje három, sőt egyes esetekben ötszörösére növekedik, és megtartja a teljes tápértékét. A levegő eltávolításáról egy kisméretű motoros szivattyú gondoskodik, melyet a garnitúrához mellékelnek. Ezt az eljárást eddig csak az iparban alkalmazták, a Zepter cég azonban kifejlesztette ennek a háztartásokban is alkalmazható változatát. A Vacsy néven forgalmazott készlet könnyen kezelhető, és tisztítható. Jellemző ennek az új tárolási technológiának a hatékonyságára, hogy a tésztás és rizses ételek 8 napig is eltarthatók benne. Azoknak sem kell lemondaniuk a légmentes tárolás előnyeiről, akik nem tudják megfizetni a motoros készlet árát, mivel egy spanyol cég forgalomba hozta ennek a rendszernek az olcsóbb változatát is. A Valira dobozcsaládnál a levegőt a fedélre illeszthető kézipumpával kell kiszívni.

Az evőeszközök és különböző edények áttekintése után térjünk most át az egyes nyersanyagok feldolgozásához szükséges konyhai szerszámok ismertetésére. A konyhakés mellett talán legfontosabb szerszám a háztartásban a reszelő illetve a gyalu. Ezek a rögzített pengéjű aprító szerszámok lényegében ugyanazt a feladatot látják el, mint a kés, de jóval pontosabban és gyorsabban lehet velük dolgozni. Ezekből az eszközökből sokféle változat áll rendelkezésünkre, ezért a kiválasztásnál kellő körültekintéssel járjunk el, mert savanyú káposzta illetve csalamádé készítésénél, és más, nagyobb mennyiségű zöldség legyalulásánál egyáltalán nem mindegy, hogy milyen szerszámot használunk. Kisméretű, uborkaszeletelésre kialakított, egyenes pengéjű gyalut alkalmazva már 5 perc múlva úgy elfárad a kezünk, hogy nem leszünk képesek a szükséges mennyiséget legyalulni. Pár évvel ezelőtt azonban megjelent egy találmány, a “V” alakú késsel ellátott, univerzális síkgyalu. A nálunk forgalomban lévő márkák közül a legjobban bevált, és legismertebb típus a német Börner cég három cserélhető betéttel ellátott V–gyaluja. Előnye, hogy nem csupán különböző vastagságú szeleteket lehet vele készíteni, hanem a cserélhető betétek segítségével tökgyaluként, sőt hasábburgonya–daraboló célkészülékként is használható. Ügyeljünk azonban arra, hogy gondosan tartsuk be a gyár által előírt balesetvédelmi szabályokat, mivel különösen a Börner típusú gyalu kései olyan élesek, hogy a mellékelt ujjvédő használata nélkül komoly sérülést szenvedhetünk. Sokan nem tudják, hogy a Börner–gyalu kés nélküli betétjének finom oldalán a szeletelési vastagság egy ügyes fogással megváltoztatható. Normál állapotban a legyalult zöldség vastagsága kb. 2,5 mm. Ha viszont a gyalut úgy fogjuk meg, hogy az ujjainkat betoljuk a fogantyú és a szeletelőbetét felső pereme közé (azaz a lemezt a kés irányába toljuk), akkor a gyalulási vastagság 0,8 mm–ig is lecsökkenthető. Amennyiben kizárólag savanyú káposzta és uborkasaláta előállításához kívánjuk ezt a betétet használni, akkor támasszuk ki egy 97 mm hosszú és 4 mm vastag léccel.

Az egyszerű síkgyalu hatásfokának növelésére már korábban is kidolgoztak többféle megoldást. Ezeknél a szerkezeteknél egy hengeren vagy köralakú tárcsán több kést helyeztek el egymás mellett, és ezt a mechanizmust kézi hajtókarral illetve motoros meghajtással látták el. Ezek a készülékek jelenleg is forgalomban vannak, szolgáltatásuk színvonala azonban nem éri el a V–gyalu sokoldalúságát, és az áruk is magasabb. Jól használhatók azonban ezek az aprítógépek a reszelés megkönnyítésére, mert ha nagyobb mennyiségű káposztát, sajtot vagy tarhonyát kell lereszelnünk, akkor a körkörös meghajtás jelentős mértékben lerövidíti a munkát. A motoros meghajtású szeletelők elsősorban háztartási robotgépek tartozékaként ismertek, míg a motoros reszelőknek van egy különálló változatuk is, a “cutter” néven ismert háztartási aprítógép. A cutter a vöröshagyma és petrezselyem aprításától kezdve a zöldségek reszelésén keresztül a dió, mogyoró, mandula szétzúzásáig sok mindenre alkalmas. A zúzalék finomsága attól függ, hogy mennyi ideig járatjuk a motort, kezelése is rendkívül egyszerű (csupán a felső tányért kell az alsóra rányomni), és a tisztítása sem vesz sok időt igénybe.

Kisebb családokban azonban ezeket a hajtókaros és motoros reszelőket nem lehet kellőképpen kihasználni, ezért megteszi helyettük egy síkreszelő is. Leggazdaságosabb hasáb alakú típust választani, amelynek az egyik oldalán sajtot illetve tormát, a másikon pedig káposztát vagy tarhonyát reszelhetünk. A harmadik oldal uborka gyalulására, a negyedik pedig gyümölcs pépesítésére, illetve csokoládé reszelésére alkalmas. Meg kell azonban jegyezni, hogy mivel ezek a reszelők fehérbádogból, illetve a drágább típusok korrózióálló acélból készülnek, vastartalmuk miatt nem igazán alkalmasak a nyers gyümölcsök szétzúzására. Erre a célra már gyártanak kemény, szívós műanyagból készült gyümölcspépesítőt is. A zöldség és gyümölcs pépesítésének létezik modernebb formája is, amelynél egy kis teljesítményű motorral hajtott, propellerszerű késekben végződő, hosszú karú armatúra zúzza szét az alapanyagot, de a tapasztalatok szerint ez a merülő turmixnak nevezett készülék csak akkor gazdaságos, ha egyszerre nagyobb mennyiségű nyersanyagot kell pépesíteni. A különlegességek kedvelői számára érdemes még megemlíteni, hogy a síkreszelőnek van egy speciális változata, a rácsos burgonyaszeletelő, amely a rósejbniszerűen süthető burgonyát egy hullámosan kiképzett késsel fazonra vágja. A bádogból készült reszelők sajátossága, hogy önélezők. Ez az által jön létre, hogy a használat során a lemez folyamatosan kopik egyre vékonyabbá válik, így a perforált fogak éle újraképződik.

A reszelő bonyolultabb változatai a kézi meghajtású darálók, melyek közül legismertebb a diódaráló. A diódarálás nem egy nehéz művelet, gyakorlatilag bármelyik forgalomban lévő típus képes ennek eleget tenni. Az asztalra szerelhető robosztusabb és nagyobb etetőnyílással rendelkező példányok zsemlemorzsa előállítására is alkalmasak. Ha ilyen típust nem találunk, akkor vásároljunk olyan zsemlemorzsaőrlőt, amely cserélhető diódaráló hengerrel is rendelkezik. Amennyiben nincs szükségünk zsemlemorzsaőrlőre, akkor a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldás, ha a húsdarálónkba veszünk egy dióőrlő hengert. Ehhez a régen általánosan használt olcsó eszközhöz ma már nehéz ugyan hozzájutni, de a piaci árusoknál általában megtalálható ez az egyszerű tartozék. A külföldi készülékekkel rendelkezők ügyeljenek arra, hogy nálunk egyelőre csak a magyar gyártmányú öntöttvas húsdarálókhoz készítenek ilyen adaptert. Sok háziasszony egyébként szárított zsemlekockát is darál ezzel az összeállítással, de egy 3 mm–es tárcsával ellátott húsdarálóval dióőrlő betét nélkül is készíthetünk zsemlemorzsát.

Jóval több gondot okoz a mákdaráló, mivel a mák kézzel történő őrlése rendkívül fáradságos művelet. Ez talán az egyetlen háztartási eszköz, amelynek a fejlesztése terén az ipar nem nagyon jeleskedik, mert mind ez idáig képtelenek voltak a konstruktőrök egy motorral hajtott, elfogadható árú mákdarálót kifejleszteni. Léteznek ugyan nagyobb méretű villamos mákdarálók, amelyek az élelmiszeráruházak önkiszolgáló pultjain vehetők igénybe, de ezek szinte mindig rosszak, mivel nem bírják a megterhelést. Egyelőre tehát marad nagyanyáink öntöttvasból készült robosztus mákdarálója, mert a kézi hajtás ellenére ennél jobbat még nem találtak fel. Ezek közül is azok a legjobb típusok, amelyekben a csigavonalban kiképzett öntöttvas tengely egyenletesen (kúpszerűen) bővül. Amennyiben a mák továbbítását végző tengely vége hirtelen (tölcsérszerűen) kibővül, nehéz meghajtani a darálót. Ráadásul durvára őrli a mákot, nem sajtolja ki belőle eléggé az olajat. Akkor is durvára őröl a darálónk, ha a hajtókar mögötti rugót lazára állítjuk. Túl szoros se legyen, mert akkor a mák “bekövesedik” a csavaros tengely menetei közé, és eldugul a mechanizmus. Kopott, régi darálóknál normál beállítás esetén is előfordul dugulás, mivel a mák nem elég hatékonyan áramlik át a mechanizmuson. A készülékben rekedt mákból ugyanis kisajtolódik az olaj, és ehhez hozzátapad a többi. Ezen úgy segíthetünk, hogy ujjunkkal erőteljesen nyomkodjuk a tölcsérben levő mákot a daráló szájába. A gyorsan átáramló nyersanyag magával viszi az olajat, és ettől megtisztul a mechanizmus.

Nagyon fontos darálószerű készüléke a háztartásnak a paradicsompasszírozó. A megfőzött paradicsomot ugyan szitán is át lehet törni, de az ily módon történő lékinyerés nem igazán hatékony, ráadásul meglehetősen fáradságos és hosszadalmas. Ez a célkészülék viszont nagy mennyiségű paradicsomot is gyorsan kipasszíroz, miközben különválasztja egymástól a rostos levet a szinte szárazra préselt héjtól és magvaktól. Nagy előnye még ennek a speciális darálónak, hogy a teljesen érett és feldarabolt lédús paradicsom nyersen is feldolgozható vele, megkímélve ezáltal a C–vitamin–tartalmát. Ne vásároljunk alumíniumból készült passzírozót, mert a paradicsom megtámadja az alumíniumot, és az így képződő fekete, mérgező folyadék belekerül a rostos lébe. Mivel a mák darálásához hasonlóan a paradicsompasszírozás ugyancsak intenzív erőkifejtést igényel, kerüljük a túlnyomórészt műanyag alkatrészeket tartalmazó készülékeket is. Mostanában ugyanis az önköltség csökkentése érdekében egyes cégek alumíniumból és műanyagból gyártják a mákdarálókat és a paradicsompasszírozókat, megkárosítva ezzel a tájékozatlan fogyasztókat. Ezek a gyenge minőségű szerkezetek már az első igénybevételnél használhatatlannak bizonyulnak, rengeteg bosszúságot okozva jóhiszemű vásárlóiknak.

Amennyiben az üzletekben nem találunk acélból illetve öntöttvasból készült darálót, akkor menjünk ki a piacra, mert az ott tevékenykedő árusok rendkívül rugalmasan alkalmazkodnak a vásárlói igényekhez. Ha kell, akkor a környező országokból, magánimport útján biztosítják a megfelelő minőségű árut, és egyetlen készüléket sem árusítanak anélkül, hogy azt előtte otthon ki ne próbálták volna. Ráadásul itt a bolti árnál olcsóbban vásárolhatunk, mivel ezek az egyszemélyes magánkereskedések jóval kisebb rezsivel tevékenykednek, mint az áruházak és a szaküzletek.

Paradicsompasszírozásra gyártanak egy ősrégi szerkezetet is, ami nem más, mint egy “U” alakúra hajlított szita, a két oldalán deszkalapokkal megerősítve. Tartozik hozzá egy fából készült henger, nyéllel ellátva, amelyet a perforált vályúban végiggördítve az előfőzött paradicsomból kipréselhető a lé. Hátránya ennek az eszköznek, hogy a tésztaszűrő kanálban történő áttöréshez hasonlóan nagyon fáradságos vele dolgozni, az ára sem sokkal olcsóbb, mint a darálós kivitelű passzírozóké, ráadásul nyersen nem lehet rajta a paradicsomot áttörni. Kedvezőtlen tulajdonsága még, hogy a szita könnyen kiszakad vagy megrozsdásodik, és akkor dobhatjuk el az egészet.

Darálás előtt a diót, mandulát, törökmogyorót illetve a barackmagot meg is kell törni. Ennek ősi szerszáma a kalapács, de panelházakban vagy más vékony falú épületben a szomszédok nem igazán örülnek annak, ha valaki ezzel töri a bejglibevalót. Arról nem is szólva, hogy ennél a drasztikus módszernél szanaszét repülnek a héjdarabok a konyhában. A fogóra emlékeztető, különböző méretű nyílásokkal ellátott diótörő viszont megoldja ezt a problémát. Elsősorban a fémöntvényből készült, robosztus, erős példányokat keressük, mielőtt azonban megvásárolnánk, próbáljuk ki őket. Ennek legegyszerűbb módja, hogy kézbe vesszük és a két szárát erősen összenyomjuk. Ha a diótörő nyele könnyen rugózik, vagy netalántán egymásba hajlik, akkor tegyük vissza oda, ahonnan elvettük. Ugyanez vonatkozik a fokhagymaprésre is, de ebben az esetben a kellően masszív típusok közül azt részesítsük előnyben, amelyik kifordítva képes az áttörő nyílásokban maradt pépet eltávolítani, vagy külön mellékeltek hozzá egy műanyagból készült tüskés ellendarabot, aminek a lyukakba illesztésével könnyen megoldható a tisztítás. Egyébként minél kisebb lyukú a fokhagymaprés, annál tökéletesebben pépesít, de annál nagyobb erő kell a használatához. Alkalmazásakor vegyük figyelembe, hogy nem távolítható el belőle maradéktalanul a nyersanyag. A legintenzívebb préselés esetén is megmarad kb. 1 gerezdnyi fokhagyma az alján, illetve a lyukakban. Ezért 1–2 gerezd fokhagymát célszerűbb sajtreszelőn pépesíteni.

Idősebbeknek nem érdektelen tudnivaló, hogy létezik olyan diótörő is, amely úgy néz ki, mint egy fából készült vaskos pipa. A diót bele kell helyezni a kivájt lyukba, a T–alakú csavaros szárat pedig addig kell tekerni, amíg a héja összetörik. Kapható egyszerűbb kivitelben is, ami nem más, mint egy vaskos fagyűrű. Előnye ennek a különös szerkezetnek, hogy a vastag héjú dió sem roppan össze benne, mivel a csavarszár nem tud megszaladni, ráadásul a kezelése sem igényel akkora erőt, mint a fogószerű diótörőké. Hátránya viszont, hogy használata kissé hosszadalmas, és kiképzése valamint csekély terhelhetősége folytán csak diótörésre alkalmas.

Vastag héjú dió, mandula vagy barackmag tisztításánál ezeknek a szerszámoknak a használata meglehetősen fáradságos, sőt nagyobb mennyiség esetén könnyen előfordulhat, hogy vízhólyagos lesz a kezünk. Ez esetben nincs más lehetőség, mint visszatérni a kalapácshoz. A mázzal bevont konyhakövezetnek azonban nem használ, ha kalapáccsal püfölik, a műanyagborítású padlózat pedig nem is alkalmas diótörésre. Könnyen segíthetünk azonban ezen a problémán egy fémbugával. A hozzánk legközelebb eső roncstelepen biztosan találunk egy kör– vagy négyzet alakú vastag acélöntvényt. Amennyiben ez a tenyérnyi méretű legalább 2 cm vastag acéltuskó rozsdás lenne, csiszolópapírral dörzsöljük fémtisztára, műszerolajjal minden oldalát kenjük be, és tegyük félre. Használat előtt egy darab ronggyal töröljük szárazra, és máris rendelkezésünkre áll a padlózatkímélő, robosztus fémalátét. A későbbi rozsdásodás elkerülése érdekében műanyag zacskóba csomagolva tároljuk. Mellesleg ez az eszköz barkácsolásnál is igen sokoldalúan alkalmazható (pl. elgörbült szegek kiegyenesítésére). Kényesebb kövezetre rakva tegyünk alája kétrétegű újságpapírt.

Vegetáriusok számára is fontos a húsdaráló, mert nélküle megoldhatatlan lenne a húspótló szójamassza előállítása, dzsemek készítése esetén pedig a gyümölcs pépesítése. Erre a célra a legalkalmasabb a műanyagházas daráló, hogy minél kevésbé károsodjon a gyümölcs C–vitamin–tartalma. A receptekben előírt különféle lyukátmérőjű tárcsák edényboltokban kaphatók. Nagyobb eséllyel szerezhetjük azonban be ezeket a tárcsákat a piacokon, a háztartási eszközök árusaitól. Mielőtt elindulunk vásárolni, ne felejtsük el lemérni a már meglevő tárcsa átmérőjét centiméterben, mert ezt meg fogják kérdezni tőlünk. A hús–, dió– és egyéb műanyagházas darálók ma már vákuumos rögzítő talppal készülnek. Ez azt jelenti, hogy ezek a készülékek csak teljesen sima felületen (fém, üveg, műanyag vagy lakkozott fa) képesek megtapadni. Rögzítés előtt ajánlatos mind a tapadókorongot, mind pedig a munkafelületet letörölni, mivel a legkisebb morzsa vagy porszem is meggátolja a kellő szívóerő kialakulását. Ha a vákuumkiváltó kar visszaengedésével a készülék nem válik szabaddá, akkor ne tépjük fel, mert ettől a gumikorong kiszakad a talpból. Késsel se piszkáljuk, mert megsérül a tapadófelülete, hanem két kézzel fogjuk meg a talpat, és oldalirányba csavarjuk meg. A nyíró igénybevétel ugyanis kevésbé árt a rögzítő csapoknak, mint a függőleges irányú húzás.

Daraboló készülék még a félautomata száraztészta–készítő gép is, amelyek közül az olasz gyártmányúak terjedtek el leginkább. Közös hátrányuk ezeknek a hajtókaros készülékeknek, hogy a legnehezebb munkát, a massza gyúrását nem végzik el, csupán a kész tészta metélésére képesek. Ezek a gépek elsősorban nagy mennyiségű, szélesebb tészták készítésére alkalmasak, mivel a szokványos típusok a cérnametéltet már nem tudják olyan finomra, gusztusosra vágni, mint az egy jó tésztavágó késsel elvégezhető.

A tészta gyúrásához természetesen gyúródeszka is kell, hosszú sodrófával együtt. Gyúrótáblából a lehető legnagyobbat vegyük, hogy cérnametélt készítése esetén is elférjen rajta a vékonyra nyújtott tészta. Az ideális méret: 70×60 cm. Mellesleg erre a célra jól használható az A2–es méretű iskolai tábla is. Ez a papírboltokban kapható fatábla egyébként jóval olcsóbb, mint az ugyancsak fenyőfából készített gyúródeszkák. Ajánlatos egy hasonló méretű rajztartót is vásárolni hozzá, hogy a tárolás alatt ne porosodjon. Egyes tésztáknak nem használ a túlzott lisztezés, mert ettől keménnyé, rágóssá válnak. Amerikában a nyújtófa ragadását úgy kerülik el, hogy textilborítást húznak rá, a tészta alá pedig kendőt raknak. A nyújtófaborítás henger alakú, durva szövésű textília, a tésztakendő pedig egy enyhén belisztezett tiszta konyharuha is lehet.

Ezenkívül nem árt, ha van a háztartásban egy nagyobb méretű húsvágó deszka is. Ennek a legalább 34×22 centiméteres, keményfából készült deszkának nem csak kenyér szeletelésekor, hanem a kenyértészta megformálásakor, vagy nagyobb mennyiségű zöldség aprításakor is nagy hasznát vehetjük. A különféle piték, lepények tésztája is jól kinyújtható rajta, így nem kell mindig a gyúrótáblát elővenni. Feltétlenül szerezzünk be egy valamivel kisebb méretű nyeles deszkát is, galuskaszaggatásra. Olyan típust válasszunk, amelynek mindkét oldala használható, így a hátoldalát kizárólag hagyma aprítására rendszeresíthetjük. Egyébként erre a célra gyártanak műanyag vágódeszkát is. Előnye, hogy nem szívja magába a hagymából kipréselődő illóolajokat, hátránya viszont, hogy kemény, síkos a felülete, ezért könnyen megcsúszik rajta a kés, ami balesetet okozhat. Léteznek ugyan rostos jellegű, lágy műanyagból készített deszkák is, de ezekből a kés apró forgácsokat vág ki, amelyek belekerülnek az ételbe. Ráadásul a legújabb tudományos vizsgálatok szerint a műanyag vágódeszkára került baktériumok mosogatás után is tovább szaporodnak, míg a fából készülteknél ez a folyamat kb. fél óra múlva leáll.

Galuskakészítésre ma már számos célkészülék is kapható. Az egyik legismertebb egy alul perforált lyukacsos serpenyő, amelynél a tészta szaggatását simítókanállal kell végezni. A másik típus leginkább szánszerkezettel ellátott síkreszelőhöz hasonlítható. Ennél a szaggatáshoz már nincs szükség simítókanálra, mert ezt a készülék önmagától elvégzi úgy, hogy a tésztát egy tálszerű mélyedésbe kell önteni, amelyet fel–le húzogatva a perforált lyukakon keresztül automatikusan végbemegy a tészta darabolása. Ehhez hasonló elven működik a Bernáth–féle nudligyártó célkészülék is. Ezzel a magyar találmánnyal nagyon gyorsan, teljesen egyforma burgonyavagdalékot készíthetünk. Mellesleg ez a szerkezet galuskaszaggatásra is alkalmas. Ne ijedjünk meg attól, hogy az áttört tésztadarabok most egymáshoz ragadnak, a forró vízben külön fognak válni. Mivel ez a készülék nem kapható mindenütt, a gyártótól megtudhatjuk a hozzánk legközelebb levő kiskereskedő címét: Bernáth Lászlóné 2092 Budakeszi, Ady Endre u. 5. Telefon: 06–23–450–507. (Lehetőség van a postai úton történő szállításra is.)

Nap mint nap használt, igen fontos eszköze a konyhának a főzőkanál. Ezekből a fából faragott kanalakból legalább 6 közepes méretűt vásároljunk, hármat a hagymás, hármat pedig a normál ételek keveréséhez. Ezenkívül szükség van egy valamivel nagyobb méretű fakanálra is, amit kizárólag gyümölcslevesek és dzsemek készítésére használjunk, hogy romlást elősegítő anyagok ne szívódhassanak fel a pórusaiba. Ha penészfolt keletkezne rajta, akkor meleg mosószeres vízben súroljuk tisztára, szárítsuk ki, majd műanyag zacskóba zárva pár napra tegyük a mélyhűtőbe. A hideg elpusztítja a penészgombákat, így ez a kellemetlen jelenség nem fordul elő újra. Ennek elkerülésére egyébként már hőálló műanyagból készült főzőkanalakat is lehet kapni. A különböző összetételű fajták közül olyat válasszunk, amelynek nem hajlik könnyen a nyele. Amennyiben módunkban áll ne kerek profilú, hanem az orránál egyenes vonalban kiképzett kanalakat válasszunk, mert ezek szélesebb sávban keverik át az edény alját, így hatékonyabbak. A főzőkanálnál jóval ritkábban használjuk a rósejbnisütő kanalat. A különféle formájú ételkészítő és tálaló eszközökből egyébként egész sorozatokat is árulnak, falra rögzíthető tartólemezzel együtt. A tapasztalatok szerint azonban e nagyméretű kanalaknak, lapátoknak és villáknak a felét sem használják a háziasszonyok rendszeresen, legtöbb esetben ezek a készletek csupán konyhadíszként szolgálnak. Amennyiben néha–néha mégis sort kerítünk a használatukra, akkor öblítsük le őket, mert a hosszabb tárolási idő alatt jelentős mennyiségű por telepszik rájuk. A fém tálaló készletet érdemes kiegészíteni egy hőálló műanyagból készült rósejbnisütő lapáttal is. A fém eszközökkel ugyanis könnyen megsérthetjük a teflonedényeink hőálló bevonatát.

Sok bosszúságtól kímélhet meg bennünket egy falra szerelhető fedőtartó, mivel a konyhaszekrényben tárolt fedők egy–egy edény kivételekor összevisssza dőlnek, nem egyszer leütve egymás zománcát. Nem árt, ha felszerelünk mellé egy nagyobb méretű fűszertartó polcot is, hogy a főzés során a szükséges fűszerek kéznél legyenek. Ezzel egyidejűleg gondoskodjunk az I. fejezet elején ajánlott kivitelű fűszeres üvegek beszerzéséről is. Lehetőleg kerüljük az ipar által kínált műanyag illetve fadugós díszüvegeket, mert ezek vagy nem zárnak légmentesen, vagy kellemetlen vegyszerszagú lesz tőlük a fűszer. Mellesleg az előző két fejezetben található receptekhez kb. 40–féle fűszer került felhasználásra, de ezekből max. 20 az, amire állandóan szükség van. A fűszertartó polcot ne szereljük a tűzhely fölé, mert az edényekből kipárolgó gőz és a felszálló meleg nem tesz jót az ízesítő anyagoknak. Ne rakjuk az ablak közelébe se, mert a tűző napfény is tönkreteszi a fűszerek illóolaj–tartalmát. Ha sötét színű fűszeres üvegeket használunk, akkor a fény károsító hatása tovább csökkenthető. Itt célszerű felhívni rá a figyelmet, hogy lehetőleg ne vásároljunk őrölt fűszereket. A gyártók ugyanis erre a célra harmadosztályú törmelékárut használnak, ráadásul felszámolják az őrlés költségét is. Jobban járunk, ha az első osztályú egész fűszert otthon, kávédarálóban megőröljük. Másik hátránya a darált fűszernek, hogy a hosszú idejű tárolás alatt elveszti az ízét és illatát. Ezért nem véletlen, hogy sok országban a sótartó mellé kis kézi borsőrlőt is helyeznek az asztalra, mert a frissen darált fűszer ad csak igazán jó ízt az ételnek.

A burgonyatörőre, ugyanaz érvényes, mint a fokhagymaprésre, vagyis a legmasszívabb, legrobosztusabb példányt vásároljuk meg. Egyébként a főtt krumpli összezúzására vastag drótból hajlított nyeles szerszámot is gyártanak, de ezzel a primitív eszközzel nem lehet tökéletes munkát végezni. Ha van hasábburgonya készítésére szolgáló nyomókaros célkészülékünk, akkor nem érdemes külön burgonyatörőt venni. Jobban járunk, ha beszerzünk hozzá egy kis lyukakkal ellátott burgonyatörő betétet, mivel ez olcsóbb és kevesebb helyet foglal. Szükség esetén a főtt burgonyát 6 mm–es lyukátmérőjű tárcsával szerelt húsdarálón is áthajthatjuk, de így nagyon pempős lesz.

Nem túl gyakran használt, de szükséges szerszám a háztartásban a derelyemetsző. Ebből olyan tárcsaátmérőjű példányt válasszunk, amely 1 cm vastag tészta darabolására is alkalmas anélkül, hogy a pengerögzítő villa vége beleütközne a tésztába. Fontos szempont még, hogy a villa szára ne simuljon szorosan a pengéhez. Ez esetben könnyen előfordulhat, hogy egy kis morzsa közéjük szorul, és ettől leáll a tárcsa, szakad a tészta. Aki gyakran készít derelyét, annak érdemes olyan műanyagból készült szétnyitható célszerszámot beszerezni, amellyel egy pillanat alatt összepréselhető és formára vágható a megtöltött tészta. Ezt az ötletes tésztaformáló eszközt egyébként a Metaloplast Bt állítja elő, amit Jugoszláviából menekült vállalkozók hoztak létre, Kecskemét mellett. Címük: 6035 Kecskemét– Ballószög, Kölcsey u. 10. Ennek a szerszámnak az olasz változata egy nyéllel ellátott robosztus kiszúró. Itt a préselés és a darabolás egy lépésben történik, mivel a profilján cikkcakk alakúra köszörült vágóél van kialakítva. Ha emellett döntünk, ne kör, hanem négyzet alakút vegyünk, mert akkor a leeső tésztadarabokat nem kell újragyúrni, és –tölteni.

Jóval gyakrabban használt eszköz a teaszűrő, amiből kétféle változatot célszerű vásárolni, egy kisebb lyukakkal ellátott példányt teaszűrésre, és egy nagyobb lyukút mazsola mosására, vagy liszt illetve cukor szórására. Tésztaszűrő kanálból nagyobb méretűt vásároljunk, mert a gyümölcsök áttöréséhez nagy szitafelületre van szükség. Ma még ritka a korrózióálló acélhálóból készült tésztaszűrő, pedig gyümölcsfeldolgozásra ez lenne a legelőnyösebb kivitel. Szőrszitát ugyanis már nem gyártanak, a műanyag hálóból készült pedig hamar kiszakad. Ügyeljünk arra, hogy a lyukátmérője ne legyen túl nagy, mert a gyümölcsök (pl. ribizli, szőlő) magja átpasszírozódik rajta. Aki viszont nagyon szereti a tarhonyát, jól teszi, ha vásárol egy nagy lyukátmérőjű tésztaszűrőt is, mert csak az alaposan átszitált száraz tésztából lesz gusztusos tarhonya. (Szükség esetén a gyümölcsmosó kosarat is használhatjuk erre a célra, ha nem túl nagy lyukú.) Mellesleg tésztafőzésre kaphatók olyan acélfazekak is, amelyekkel rendkívül egyszerű a leszűrés. Ezek a dupla fazekak egy vékony falú külső edényből, és egy lyukacsos belső tálból állnak. A tésztát a belső tálba kell helyezni, és kifőzés után semmi mást nem kell tenni, mint a perforált betétet kiemelni a forró vízből. Ezáltal a szűrés automatikusan végbemegy, és a tészta sem törik össze a kiszedés során.

A különféle gyümölcsök áttörésére egyébként már hajtókaros célkészüléket is gyártanak. Ennek a nagyméretű tölcsérhez hasonló szerkezetnek az alján perforált acéllemez található, amelyen egy spirálrugóval leszorított propellerszerű fémlapát forog körbe. A cserélhető betétes gyümölcsáttörő paradicsompasszírozóként is használható. A paradicsom illetve a keményebb gyümölcsök azonban ezen a készüléken is csak felfőzött állapotban törhetők át. Minden család számára nélkülözhetetlen a citromfacsaró. Aki kedveli a citrusfélék levét, annak külön be kell szereznie egy grépfrút–facsarót is, mivel a jelentős méretkülönbség miatt a kettő nem váltja ki egymást. Univerzálisan használható azonban az a nemrégen forgalomba került eszköz, amely egy kisméretű üvegtölcsérhez hasonló. Ezt dugóhúzószerűen bele kell hajtani a kifacsarni kívánt citromba, narancsba, grépfrútba, és a tölcsér szárába beszivárgó lé egy mozdulattal kitölthető vagy kiiható belőle. Érdekessége még ennek a rendkívül egyszerű szerszámnak, hogy almamagház–kiszúróként is használható. A citrusfélék levének kinyerésére egyébként már készítenek motoros facsarót is, de ez csak akkor fizetődik ki, ha egyszerre több kiló gyümölcsöt kell kipréselni.

Jól jöhet a háztartásban egy korrózióálló acél teatojás is, ha fűszereket vagy egyéb ízesítő anyagokat akarunk valamely ételbe utólag eltávolítható módon belefőzni. Tojás szeletelésére kétféle készülék terjedt el, az egyik acélhúrok, a másik élére fordított lemezek segítségével vágja fel a tojást. Ha csak lehet, az acélhuzallal szerelt típust válasszuk, mert ez a kisebb súrlódó felület következtében kevésbé dönti szét a tojást, és nem lesz tőle “szalonnás” a tojásszeletek oldala. Léteznek már kombinált szerszámok is, ahol az acélhúrozás az egyik mélyedésben szeletekre, míg a másikban cikkekre vágja a tojást. Főleg gyerekes családoknál elengedhetetlen a habverő. A kézi habverők közül a hajtókarral ellátott, krómozott acél kivitelű típus vált be a leginkább. Ha csak lehet, kerüljük a műanyagból készült változatot, mivel a meghajtó tárcsa és a fogaskerekek hamar kikopnak. Kaphatók ennél egyszerűbb habverők is, melyeknél fa– vagy műanyag nyélre acélspirált vagy acélhuzalból kialakított hurkokat erősítenek, a habverésnek ez a módja azonban meglehetősen hosszadalmas és fárasztó.

Mivel egy jól záródó befőttesüveget nem lehet kézzel kinyitni, alapvetően szükség van egy olyan eszközre is, amellyel a csavaros fémtetőket meg lehet lazítani. Erre a célra túl sok eszköz nem áll rendelkezésre, de az az egy, ami nálunk a legtöbb helyen beszerezhető, megfelel a követelményeknek. Ez a szegedi Saliven Szövetkezet által gyártott termék egy hajlított lemezből készült legyező alakú szerszám, amelynek az egyik oldala vastagon gumírozva van. Alakjából kifolyólag bármilyen méretű csavaros fémtető eltávolítására alkalmas. Mivel sörnyitó perforáció is található rajta, ezt a fajta üvegnyitót sem kell külön megvásárolnunk. Erre egyébként a vegetáriusoknak is szükségük van, mivel a sörösüvegeken kívül számos más palacknál is alkalmaznak koronás zárókupakot. Közbevetőleg megjegyezhető, hogy ma már ezeknek a palackoknak az utólagos lezárása sem jelent gondot, mert az üzletekben a koronás zárókupakkal megegyező méretű műanyag tetők is kaphatók. Ezek a tucatjával csomagolt különböző színű kupakok lágy műanyagból készülnek, így könnyen ráfeszíthetők az üveg nyakára, és egy mozdulattal lepattinthatók róla. A fenti univerzális szerszámon található egy másik perforáció is a különböző méretű palackok csavaros kupakjának eltávolítására, de sajnos ez nem túl hatékony. Erre a célra viszont több önálló megoldás született, melyek közül az vált be leginkább, amelynél egy csonka kúp alakú műanyag kupakba balmenetes acélspirál van beágyazva. Ez az “Aldrin” márkanéven forgalmazott eszköz szintén magyar találmány, és annyira közkedvelt, hogy a nyugati országok is több százezer darabot rendelnek belőle évente.

A légmentesen lezárt csavaros fedelű üvegeknek van egy rendkívül egyszerű felnyitási módja is, amely kényszerhelyzetben jól alkalmazható. Ebben az esetben semmi mást nem kell tennünk, mint egy hegyes késsel a fémfedelet átszúrni. Ennek hatására megszűnik a vákuum az üvegben, és a fémtető már könnyen lecsavarható. Sajnos, az ily módon eltávolított fedél újra nem használható, így azoknál a családoknál, ahol házilagos konzerválással is foglalkoznak, ennek a módszernek az alkalmazása nem célszerű. Az ipar ugyan nem váltja vissza ezeket a fedeleket az üveggel együtt, de amennyiben külön kell megvásárolnunk az edényboltokban, bizony elég borsos árat kérnek értük. Különösen vigyázzunk a kis méretű fedelekre, mert ezek nem mindenütt, és nem mindig kaphatók. Egyébként a gyári üvegekről eltávolított fémfedelek még kb. 4–5 alkalommal használhatók. Max. 5 év után azonban a fedél belső gumírozása annyira kiszárad, megkeményedik, hogy már nem biztosít tökéletes zárást. Mellesleg a patentüvegek gumikarimájához hasonlóan a csavaros fémtetők tömítése is felújítható, ha 1 órán át kétharmad rész víz és egyharmad rész szalmiákszesz keverékében áztatjuk. Utána alaposan öblítsük le.

A teljesség kedvéért megemlíthető még, hogy néha nálunk is beszerezhetők nyugati gyártmányú, harapófogószerű fedéllecsavaró szerszámok. Hátrányuk, hogy bonyolult kiképzésük folytán kissé drágák, és meglehetősen nagy kéz kell a használatukhoz. Jóval könnyebben kezelhető viszont az a német gyártmányú fedéllazító szerszám, amely a mi gumírozott, fokozatmentes üvegnyitónknak körkörös tapadást biztosító változata. Ez a harang alakú gumibetétes eszköz kétféle módon használható. Az egyik módszer szerint a lazítás kézi erővel történik úgy, hogy a gumírozott műanyag harangot erősen a fedélre nyomjuk, és az óra járásával ellentétes irányba elfordítjuk. Ha ez nem jár sikerrel, akkor a szerszámot egy adapter segítségével erősítsük a falhoz vagy az ajtófélfához. Ebben az esetben az üveget két kézzel is megfoghatjuk, és így már biztosan lecsavarható a haranghoz nyomott fedél.

Ennek előfeltétele azonban az erős kéz. Nem véletlen, hogy a legtöbb családban a konzerves üvegek fedelének eltávolítása a férfiak feladata. A gyenge fizikumú nők többnyire egyik szerszámmal sem boldogulnak, de sokszor a férfiakat is nehéz feladat elé állítja egy–egy makacsul záródó fedél. Problémát jelent a mostanában terjedő széles szájú üvegek felnyitása is, mert ezeknek a fedelét a hagyományos szerszámok nem képesek átfogni. Ilyenkor állítsuk az üveget fejjel lefelé egy meleg vízzel töltött tálkába. Ennek hatására az üvegben levő folyadék felmelegszik, párologni kezd, és túlnyomás alakul ki. Egy idő után a belső nyomás kiegyenlíti a vákuumot, és ezáltal megszűnik a tetőre gyakorolt szívóerő. Ezt a módszert egyébként a túl jól záródó patentüvegek kinyitásához találták ki, mivel ebben az esetben a fedelet sem lehet átszúrni.

Konzerveket azonban nem csak üvegben, hanem fémdobozban is árulnak, aminek kulturált kinyitása csak speciális szerszámmal lehetséges. Ezek az eszközök alapvetően két típusra oszthatók. Az egyik oldalt vágja körbe a dobozt, és ezáltal a tető teljes egészében eltávolítható. Ennek a módszernek az előnye főleg löncshúsok esetén érvényesül. A doboz mindkét végét eltávolítva ugyanis a tartalma egészben kitolható, ami lehetővé teszi a különböző konzervhúsok szeletelését. Hátránya viszont, hogy az így felnyitott konzervdoboznak nincs tartása, ezért felemeléskor összelapul az oldalfala, és ez folyékony ételek esetén tartalmának kiömléséhez vezet. Emiatt vegetáriusok számára a hagyományos, felül vágó konzervnyitók az előnyösebbek, mert ezek csak meglékelik a fémdobozt, nem teszik tönkre a mechanikai tartását. Konzervnyitókból sokféle változat kapható, az egyszerű lemezből préselt nyitótól kezdve a motoros szerkezetekig, kinek–kinek a pénztárcája szerint. Ezek közül a hajtókarral ellátott, közepesen bonyolult típusok a legkeresettebbek, mivel használatuk nem túl fárasztó, és az áruk még elfogadható.

Robbanásveszély miatt a konzerveket sohasem szabad nyílt lángra rakni, hanem forró vízbe állítva kell felmelegíteni. Leveskonzerveknél várjuk meg, amíg a tartalmuk langyosra hűl, ellenkező esetben a konzervnyitó pengéjének beleszúrásakor a nagy belső nyomás következtében kispriccel belőle a folyadék. Ha nincs teljesen tele a doboz, akkor korábban is megpróbálhatjuk kinyitni, kissé megdöntve, hogy a beszúrás helyén csak gőz legyen. A legbiztonságosabb módszer azonban az, ha a dobozt rövid időre hideg vízbe rakjuk, hogy a benne levő gőz lecsapódjon. A konzervnyitók mellett még ma is gyakran használt eszköz a dugóhúzó. Ebből is sokféle áll rendelkezésünkre a legegyszerűbb “T” alakútól kezdve a bonyolult mechanizmusú krómozott csodákig. Ha nem akarunk “birkózni” az üveggel, akkor célszerű egy olyan típust beszerezni, ahol a hajtókar elfordítható, és rátekerhető a dugóba hajtott csavarszárra. Így néhány csavaró mozdulattal elegánsan kiemelhető a dugó az üvegből, anélkül, hogy beleszakadna. Ennek a fajta dugóhúzónak van egy nyugaton elterjedt változata is, amelynél a dugót két, oldalról kihajtható fogaskerekes csáppal emelhetjük ki. Ez a módszer kétségtelenül igen látványos, hátránya azonban ennek a kissé túlkomplikált eszköznek, hogy drágább, mint az előző változat.

Külön kell szólni a nyersanyagok kimérésére szolgáló eszközökről. Szilárd anyagok mérésére legalkalmasabb készülék a mérleg, amiből legcélszerűbb ellensúlyos típust választani, mivel a rugós mérlegek megbízhatatlanok. Egyik hátrányuk, hogy a rugó elfáradása után már nem mérnek pontosan, pontatlanságuk másik oka pedig a nagy súrlódási együtthatójuk. Emiatt, ha mégis rákényszerülünk rugós mérlegek használatára, akkor a mérni kívánt érték elérésekor kissé mozgassuk meg a serpenyőt, mert csak akkor fog beállni a pontos értékre, ha a skálamutató ide–oda leng. Amennyiben ezt nem tesszük, akkor a megterhelt mechanizmus súrlódása következtében a nyersanyag súlya a mutatott értéknél néhány dekagrammal több lesz. A falra akasztható rugós mérlegeket a mérés megkezdése előtt ne felejtsük el nullázni. Ez oly módon érhető el, hogy a mérleget kissé elmozdítjuk jobb– vagy balfelé, hogy a mutató nullára álljon. Nullázásra egyébként a vízszintesen használt mérlegeknél is szükség van, de ezeknél erre a célra egy külön mechanizmus szolgál.

Kis mennyiségek mérésekor szinte nélkülözhetetlen az I. fejezet elején említett “libikóka” mérleg, amit csecsemőtápszerekhez fejlesztettek ki. Kaphatók ugyan max. 25 dg méréshatárú rugós készülékek is erre a célra, de ezekkel ugyanaz a baj, mint a 3 illetve 5 kg méréshatárú háztartási rugós mérlegekkel. Amennyiben választék hiányában kénytelenek lennénk ezt a típust megvenni, akkor használat előtt feltétlenül szabályozzuk be. Erre azért van szükség, mert a beépített rugóknak meglehetősen nagy a szórásuk, így a nullára állított mérleg nem biztos, hogy pontosan mér. Ennek során helyezzünk egy hitelesített 5 dg–os súlyt a serpenyőbe, és az alatta levő csavart addig állítgassuk, amíg az ide–oda lengő mutató be nem áll erre az értékre. Ha nem tudunk hitelesített súlyt szerezni, akkor megteszi helyette egy csomag gyári kiszerelésű, 5 dg–os friss élesztő is. Ezt a fajta élesztőt automatákkal adagolják, így a súlya meglehetősen pontos. Egyébként kis mennyiségek mérésére léteznek már digitális kijelzésű elektromos mérlegek is, ezek a piezo lapkás érzékelővel működő készülékek azonban ma még meglehetősen drágák.

Folyadék mérésére leginkább a műanyag mérőpoharak váltak be. Kerüljük azokat, amelyek liszt, cukor, búzadara mérésére is kalibrálva vannak, mivel szilárd halmazállapotú anyagok ezzel az eszközzel csak nagyon körülményesen vagy pontatlanul mérhetők. Azért sem jó ez a módszer, mert ha az egyenletes eloszlás érdekében megütögetjük a pohár alját, sokkal több nyersanyag megy bele, mint kellene. Olyan csőrös kiöntőnyílással ellátott átlátszó mérőpoharat keressünk, amely deciliterenként van skálázva, és az űrtartalma legalább 1 liter. Emellett szükség van egy 2 dl–es mérőpohárra is, amely centiliterenként van skálázva. Ha ilyet nem találunk, akkor vegyünk egy hitelesített jelzéssel ellátott 2 dl–es, és egy 0,5 dl–es üvegpoharat, és a tört értéket becslés alapján állapítsuk meg. Vannak, akik a nagy családi mosóporok adagoló poharát használják erre a célra. Ez azonban nem szerencsés megoldás, mivel ezek a mérőpoharak pontatlanul vannak kalibrálva. Használatbavétel előtt tehát feltétlenül hitelesítsük őket. Ha nem tudunk hitelesítő mércéhez jutni, akkor ezt a műveletet elvégezhetjük egy pontos mérleggel is. A víz fajsúlya ugyanis egységnyi, így 1 dg víz 0,1 dl–nek felel meg. Sajnos, néha előfordul, hogy az üzletekben kapható mérőpoharak sem pontosak. Ezért vásárlás után minden mérőpoharat hitelesítsünk otthon, és csak pontos kalibrálás esetén alkalmazzuk. A pontatlan eszközöket vigyük vissza az üzletbe. Ezáltal nem csak a pénzünk térül meg, hanem rákényszerítjük a gyártókat is arra, hogy a jövőben csak kifogástalan terméket hozzanak forgalomba.

Ma már a korszerű étolajos palackok csavaros kupakkal záródnak. Ez adta az ötletet, hogy szerkeszteni lehetne egy olyan mérőedényt, amelyet nem kell minden egyes használat után elmosni. Ezt az egyszerű és olcsón előállítható olajadagolót átlátszó polietilénből ajánlatos készíteni. A szerkezetet a felső menetes nyakkal lehetne a palackhoz erősíteni. Ezt követné egy 1 dl űrtartalmú tartály, amit 0,1 deciliteres léptékben célszerű beskálázni. Alatta egy a labortechnikában használatos elfordítható csap helyezkedne el, ami egy szűkülő kiöntő nyílásban végződne. A készüléket nem függőlegesen, hanem kb. 45°–os szögben elhajlítva célszerű kialakítani. Így a teletöltött palack megdöntésekor a mérőedény éppen vízszintes helyzetbe kerülne, ami lehetővé teszi a belefolyt olaj mennyiségének pontos leolvasását. A kiürülő palackot nyilvánvalóan ennél jobban meg kell dönteni, de ez nem okoz gondot, mert kismértékű visszadöntésével a tartály olajszintje könnyen vízszintes helyzetbe hozható. Az adagolás elvégzése után semmi mást nem kell csinálni, mint a csapot elzárni, és a palackot visszatenni a helyére. Utólagos olajcsepegéssel sem kell számolnunk, mivel a csekély elhajlítás következtében a kiöntőnyílás falára tapadt olaj visszafelé folyna. A készüléket elegendő egyszer, a palack kiürülése után elmosni. A balkezesek érdekében a tartályt nem csak elöl, hanem a hátoldalán is célszerű beskálázni. A csapot nem szemben, hanem oldalt kell elhelyezni, mert így mindkét kézzel kezelhető lesz. Mivel a pontosság ez esetben is nagyon fontos, a fröccsöntő szerszám skálájának gravírozását utólag, a protobarab legyártását és bemérését követően ajánlatos elvégezni. Természetesen ez a szerkezet nem csak olajkiméréshez használható. Ha a csavaros rögzítő kupakot műanyag dugóval helyettesítjük, akkor ez az adapter normál palackokhoz is csatlakoztatható, ami lehetővé teszi bármilyen folyadék gyors és pontos adagolását. Használat után ne felejtsük el a csapot elzárni. Így a legközelebbi adagolásnál nem ömlik ki a tartály tartalma, másrészt a légmentes lezárás meggátolja az olaj oxidálódását, idő előtti avasodását.

Ha evőeszközkészletünk vásárlásánál a formatervezésre fordítottunk fő hangsúlyt, akkor előfordulhat, hogy a kanalak mérete nem a legmegfelelőbb. Ebben az esetben szerezzünk be egy–egy átlagos méretű evő–, kávés– és mokkáskanalat is, hogy a receptekben előírt mennyiséget pontosan ki tudjuk mérni. Mellesleg, a más szakácskönyvekben használt teáskanál méretre megegyezik a kávéskanállal. Minden háztartásban szükség van főzőórára is. A választáskor a csörgés erősségének kipróbálása mellett hallgassuk meg a felhúzott órát, hogy egyenletes–e a járása, mivel ezekhez az olcsó beállító órákhoz ma már nem adnak garancialevelet. Mivel a főzőórák mechanizmusa gyorsan kopó műanyag alkatrészeket is tartalmaz, az órások sem vállalják a javítását.

Száraz levegőjű lakásban elkerülhetetlen a kenyértartó használata. Erre a célra legalkalmasabbak a fémből vagy fából készült, nagyobb méretű tolóajtós dobozok. A kenyeret, kalácsot vagy péksüteményt mindig kétrétegű papírba csomagolva tegyük a tartóba, mert így kevésbé szárad ki. A közös étkezések lebonyolításához szükség van egy szalmából font kenyértartó kosárra is. A kenyeret közvetlenül a tálalás előtt vágjuk fel, és takarjuk le egy textilszalvétával, hogy ezzel is késleltessük a kiszáradást. A megmaradt vagy előre megfőzött étel csak hűtőszekrényben tárolható. Mivel ebben a szűk, rosszul szellőző térben sokféle nyersanyag illetve étel zsúfolódik össze, óhatatlanul átveszik egymás szagát. Ennek megakadályozására minden egyes edényt fedjünk le, semmilyen élelmiszer ne maradjon szabadon. Letakarásra azonban nem a fémfedő a legalkalmasabb, mert egy idő után azt vesszük észre, hogy főzés közben nincs mit az edényeinkre rakni, hiszen mindegyik a hűtőben van. Ennek elkerülése érdekében célszerű egy sorozat műanyag fóliából készült zárósapkát vásárolni. Ezek a fürdősapkához hasonló, színes gumírozott sapkák különböző méretben készülnek, és az edény szájára illesztve szinte légmentesen elzárják az ételt. Nagyon fontos még, hogy csak teljesen lehűlt ételt szabad a hűtőbe tenni, mivel a meleg étel egyrészt túlerőlteti az aggregátort, másrészt olyan intenzív a kipárolgása, amit a műanyag zárósapka sem tud megakadályozni. A kipárolgó gőz pedig megolvasztja a mélyhűtő falán levő jeget, és a csepegő víz kárt tehet a többi élelmiszerben, sőt a megemelkedő hőmérséklet romlásveszéllyel jár. Ezen túlmenően lehűlés után a gőz lecsapódik a mélyhűtőrész falára és jéggé fagy, ami a hűtőszekrény idő előtti leolvasztását teszi szükségessé. Nagyon fontos még, hogy amikor lehűlt az edény, haladéktalanul tegyük a frizsiderbe, mert ha erre nem fordítunk gondot, akkor néhány óra alatt megromolhat a benne tárolt étel.

Beszerző körutunk során ne feledkezzünk el az apróbb használati tárgyakról sem, így pl. a sószóróról, egy műanyag tölcsérről, a kenőtollról (ami helyettesíthető puha szőrű ecsettel is), az egyenes végű simítókanálról, a lángostészta felszedésére is alkalmas műanyag simító lapátról, vagy a forró edények levételekor szükséges összecsukható edényalátétről. Ugyancsak apró, de nélkülözhetetlen eszköz a konyhában a pogácsaszaggató. Ebből a fehérbádogból (vékony cinkréteggel bevont acéllemezből) hajlított kivágókészletből olyan típust keressünk, amelynek a legkisebb tagja 3 cm átmérőjű, és van benne egy 8 cm–es, fánkszaggatásra is alkalmas példány. Ha módunkban áll, akkor ponthegesztéssel készült változatot válasszunk, mivel a forrasztott kivitelű füle egy idő után letörik. A körkiszúrók külön csoportját alkotják a bordázott alakú kiszúrók, melyekből egy 7 cm–es és egy 2 cm átmérőjű példányra nekünk is szükségünk lesz linzerkoszorú készítéséhez. Akiknek nem jó az arányérzékük a felső tészta formálására olyan szaggatót vegyenek, amelynek a közepébe centrálisan bele van építve egy 2 cm átmérőjű kör alakú kiszúró. Sajnos, ezeknek a kiszúróknak az összeszerelése nem túl nagy precizitással történik, ezért előfordulhat, hogy nem lehet velük maradéktalanul kiszaggatni a tésztát. Ebben az esetben helyezzük a kiszúrót egy sima, vetemedésmentes felületre, és a felfekvő éleket reszeljük le.

Közben térjünk be az útbaeső papírboltba, mert a tészták méretre nyújtásához szükség van egy kb. 40 cm hosszú vonalzóra. Ha már ott vagyunk jól tesszük, ha vásárolunk egy vastag (10–es méretű) iskolai ecsetet is, mivel a tészták kenésére gyártott változat meglehetősen drága és sprőd. Használatba vétel előtt meleg mosószeres vízzel jól mossuk át. Vegyünk egy citromsárga szövegkiemelő filctollat is, mert egy idő után a megismert recepteket praktikusan lerövidíthetjük vele. Piskóták sütésénél nem árt, ha van a háznál hurkapálcika, és próbatű. Ez a húsok tűzéséhez használt tű azonban jól helyettesíthető egy kiselejtezett kötőtűvel, vagy szükség esetén egy fogpiszkálóval is. Aki kedveli a lágy tojást, nem árt, ha beszerez egy speciális tartót erre a célra, mivel a kisméretű poharakból könnyen kifolyik a tojássárgája. Ehhez érdemes venni egy tojásollónak nevezett gyűrű alakú vágószerszámot is, amellyel a lágy tojás teteje egyetlen mozdulattal sapkaként leemelhető. Ha olyan konzerveket vásárolunk, amelyek műanyag tetővel vannak lezárva, akkor ezeket a befőzésre alkalmatlan fedeleket ne dobjuk el, mert jól alkalmazhatók pohárban tárolt nyersanyagok lefedésére. Újabban kapható az üzletekben szűkítő tölcsér is, amellyel megoldható a befőttesüvegek melléfolyás–mentes töltése. Ugyancsak hasznos újdonság a spagetti kiszedő kanál, amely hosszú, sikamlós tészták tálalásakor sok bosszúságtól kímélhet meg bennünket.

Gáztűzhelyhez többnyire nekünk kell gondoskodni a lángterelő utólagos beszerzéséről is. Néha előfordul, hogy a forró lemezt ki kell venni az edény alól. Erre legalkalmasabb szerszám a vastag drótból hajlított edényfogó csipesz, amit elsősorban olyan lábasok oldalirányú megfogására fejlesztettek ki, amelyeknek nincs hőszigetelő fogantyújuk. A forró tepsit legbiztonságosabb hőálló pamutkesztyűvel kivenni. Kerüljük a műszálas edényfogó kesztyűket, mivel hamar átforrósodnak, és meg is olvadhatnak. A háztartási készülékek fel– és leszereléséhez, valamint a kisebb javítások elvégzéséhez a háziasszonyoknak is szükségük van néhány szerszámra. Legfontosabb egy 3 mm és egy 6 mm élhosszúságú csavarhúzó, egy kombináltfogó, egy 300 grammos kalapács és néhány különböző méretű szeg. Nem árt, ha van otthon varrógépolaj, a csavarszerkezetek karbantartásához és rozsdamentesítéséhez. Akik félnek az áramütéstől, vásárolhatnak egy fázisceruzát is. Ezt az olcsó csavarhúzószerű szerszámot csak a villamos készülékek fémházához kell érinteni, és azonnal kimutatható vele egy esetleges testzárlat. A szerelvények karbantartása során ügyeljünk arra is, hogy tisztítás után készülékeink minden egyes alkatrészét ki kell szárítani, mert ha nedvesen összerakjuk őket, akkor megrozsdásodnak.

Ezzel még mindig nem érkeztünk a felsorolás végére, mivel vannak olyan háztartási eszközök is, amelyek csak esetlegesen kerülnek beszerzésre. Ezek közül legismertebb a házilagos szódavíz készítésére alkalmas autoszifon. A szén–dioxid szervezetre gyakorolt káros hatása miatt sok családban már felhagytak a szódavíz fogyasztásával, de ahol továbbra is ragaszkodnak hozzá, ott az alumínium készülékek helyett célszerűbb egy üvegből készült, higiénikusabb változatot beszerezni. Az acélsodronnyal védett üvegballonos szifonok többe kerülnek ugyan, de a bennük készült szódavíz nem károsítja annyira az egészséget, és nem fémízű. Ugyancsak esetlegesen használt készülék a habszifon. Ennek az az előnye, hogy gyorsan elkészíthető vele a tejszínhab, hátránya azonban, hogy ez a hab csak tejeskávé vagy gesztenyepüré mellé adható. A szén–dioxid eltávozása után ugyanis a “gyorshab” összeesik, folyóssá válik, így pl. torta díszítésére teljesen alkalmatlan. A habszifon üzemeltetésekor nagyon ügyeljünk arra, hogy a tejszínt csak sima, csomómentes anyagokkal ízesíthetjük. Amennyiben a gyümölcsökben levő apró magvak bekerülnek a szifonba, ez robbanáshoz vezethet. Ugyancsak szigorúan tilos bármely normál méretű szifonba egyszerre két patront beleengedni, mert a túlnyomás is robbanást okozhat.

Ha a család nagyon szereti a sajtos tekercset, akkor az ehhez szükséges horganyzott (vékony cinkréteggel bevont) acélcsövet is be kell szereznünk, és gondoskodnunk kell a darabolásáról. Szerencsésebb eset, ha az üzletben készen meg tudjuk venni az előzőekben közölt méretű, fehérbádogból hajlított sütőformát. Mellesleg a kb. 33 cm hosszú acélcső a keksztészták tepsiben való elnyújtására is használható, bár e tésztaroller alkalmasabb szerszám erre a célra. A darálós keksz kedvelőinek is vásárolniuk kell a húsdarálójukhoz egy kekszvágó armatúrát, mert enélkül nem lehet a tésztáját gusztusosan elkészíteni. Itt célszerű megemlíteni, hogy a linzertészták kilágyulásmentes kidolgozására a receptek általában a villával való összenyomkodást ajánlják. Létezik azonban erre a célra egy speciális szerszám is, ami nem más, mint egy fémkengyel, keresztben elhelyezett fafogantyúhoz erősítve. A fémkengyel a villa fokához hasonlóan keskeny csíkokra van hasogatva, hogy a tészta összedolgozása közben a zsiradék is felaprózódjon. Sajnos a kézi szárazkeverő nálunk csak hosszas utánjárással, alkalomszerűen szerezhető be.

Ugyancsak speciális eszköze a háztartásnak a kuglófsütő forma, valamint a pudingok előállításához szükséges fedeles gőzölő tál. A pudingforma azonban nem mindenütt kapható, ezért sokan őzgerincformával helyettesítik. A szabványos kuglófsütő formák közül a 24 cm átmérőjű a legideálisabb, mivel ebből biztosan nem fut ki a tészta. Ahol nagy a család és gyakori a születésnap, ott a torta díszítéséhez érdemes beszerezni egy műanyagból készült nyomózsákot. A tejszínhab formázására léteznek speciális célszerszámok is, de a tapasztalatok szerint ezek a bonyolult dugattyús szerkezetek nehezen kezelhetők, és a tisztításuk is sok időt vesz igénybe. Ehhez hasonló de robosztusabb szerszám a tésztaspriccelő, amellyel különböző alakzatban habcsókszerű süteményeket lehet kialakítani a tepsiben. Az alkoholmentes bólék terjedésével ma már a vegetáriusok is egyre gyakrabban vásárolnak bólés tálat, a hozzá tartozó üvegkanállal, valamint a hordó alakú, tömzsi poharakkal együtt.

Az egészséges életmódot folytató családokban a mozgásigény kielégítésének megszokott formája a kirándulás, amelyhez gondoskodnunk kell egy termoszról, hogy a magunkkal vitt hideg ital élvezhető hőmérsékletű maradjon. Ha a termosz parafadugóval záródik, akkor borítsunk rá egy réteg háztartási polietilénfóliát, így nem lesz dugóízű az ital. Az extra kivitelű külföldi típusok helyett jobban járunk, ha hazai gyártmányt választunk, mert a gyakran használt termosz időnként eltörik, és az importált gyártmányokhoz nem lehet üvegbetétet kapni. Túlzsúfolt vagy szűk konyhákban jól jöhet az az apró svájci szerkezet, amely a konyhaszekrény ajtajára felcsavarozva szemmagasságban tartja a szakácskönyvet. A plexi előlap a bepiszkolódástól is megvédi a könyvet, és használat után egy pillanat alatt levehető az ajtóról. Ez a szellemes eszköz főleg az olcsó ragasztott szakácskönyveknél előnyös, mivel ezek nem állnak meg az asztalon, használat közben fél kézzel tartani kell őket, különben összecsukódnak.

Ezenkívül a retek és a paradicsom cikkekre vágására alkalmas késbetétes szerszámtól kezdve a karalábévájón, a cukkinivájón, a zöldségek figurális darabolására szolgáló spirálvágó pengén, a figurális tésztakiszúrón, a csigatészta–készítő eszközön, a borsőrlőn, a citromszelet facsarón és meggymagozón keresztül a díszítő szeletelést lehetővé tevő almamagház–kiszúróig sok különleges háztartási eszköz található még a szaküzletekben, de ezek alkalmazhatóságával ráérünk később is foglalkozni, ha már az alapvetően szükséges eszközök beszerzésén túljutottunk. A teljesség kedvéért meg kell még említeni azokat az eszközöket is, amelyek azért nem szerepelnek ebben a tételes felsorolásban, mert használatuk nem szükséges az előzőekben közölt receptek elkészítéséhez. Ilyen pl. a talkedlisütő, ami egyébként jól használható tükörtojás sütéséhez is.

Ezen túlmenően a különböző igények szerint beszerezhető eszközöknek a felsorolása sohasem lehet teljes, mivel az ipar szinte hetente dob a piacra egy–egy újdonságot, vagy újít fel korábban elfeledett szerszámokat. Néhányat kiragadva közülük ilyen eszköz még a zsírfröcskölést megakadályozó serpenyő–letakaró szita, a hajtókaros petrezselyemaprító, a tojás–szétválasztó kanál, zsírleszedő ecset, az ételek felszínére feljött hab és egyéb szennyeződések eltávolítására szolgáló lyukacsos kanál, a paradicsomszeletelő, a hajtókaros újburgonya–tisztító illetve zöldbabszeletelő, vagy az ugyancsak hajtó– vagy nyomókaros porcukorszóró is, ami egyébként jól helyettesíthető az előzőekben említett nagyobb lyukú teaszűrővel, és egy kiskanállal. A cukrászok eszköztárából is egyre több speciális szerszám kerül át a háztartásba. Ezek közül számunkra is hasznos lehet a tésztaroller, mert segítségével a könnyen szakadó, ragacsos pizza– és keksztészta a tepsiben is méretre nyújtható. Elengedhetetlen a használata az olajos magvakkal dúsított vajas tésztáknál, mert vékonyra nyújtva ezeket nem lehet épségben a tepsibe helyezni.

Az ipar igyekezete sokszor olyan groteszk eszközöket is eredményez, mint az abrosz–leszorító csipesz, vagy a fémedényekre rakható mágneses ételféleség–jelző, ezek a termékek azonban nem valószínű, hogy széles vevőkörre találnak. A piacgazdaságból eredő fejlődési kényszer egyébként a jövőben egyre gyakrabban fog ilyen kétes értékű eszközöket produkálni. Ennek a túlbuzgóságnak egyik eredménye az a szerszám, amellyel az alma vagy birsalma egy erőteljes mozdulattal cikkekre vágható. Ez a művelet azonban egy éles késsel kisebb erővel és kevesebb roncsolással is elvégezhető. Minden bizonnyal az edényekre felhelyezhető műanyag leöntő fedélért sem fogják a háziasszonyok megrohamozni a boltokat, mivel ezt egy normál fémfedővel is meg lehet tenni. Ezeknek az eszközöknek a vásárlásánál tehát nem árt kellő kritikát tanúsítani, mert egy idő után konyhaszekrényünk fiókjaiban annyi lesz a felesleges kacat, hogy ki sem tudjuk húzni őket.

Az egyszerűbb eszközök és szerszámok áttekintése után nem szabad elfeledkeznünk az elkészült étel feltálalásához szükséges segédeszközökről sem. Ennek legfontosabb kelléke az asztalterítő. Ebből igen sokfélét gyárt az ipar, de a legelegánsabb ma is a fehér damasztabrosz. Különösen vendégfogadáskor a kulturált teríték alapvető tartozéka még az asztalterítővel megegyező anyagú és színű ölbe rakható textilszalvéta, de legalább az ízléses papírszalvéta. A szépen megterített asztalról nem hiányozhat a virág sem. Erre a célra alacsony vázát, és rövid szárú virágokat használjunk, hogy az egymással szemben ülők is láthassák egymást. Gyakran előfordul, hogy elfoglaltságuk következtében a családtagok külön–külön étkeznek. Ezért célszerű beszerezni 2 db közepes méretű műanyag tálcát is, hogy ezek a rendszertelen étkezések lehetőleg minél kevesebb többletmunkával, higiénikusan lebonyolíthatók legyenek. Jó hasznát vesszük a háztartásban egy nagyméretű tálcának is. Amennyiben rozsdamentes acélból készült, festetlen fémtálcát választunk, akkor ezt szárazgőzben történő tartósítás során az üvegek alá is használhatjuk, hőelvezetőként. Ha az olcsó műanyag helyett jóval drágább, de esztétikusabb fémtálcán kívánjuk az ételt szervírozni, akkor ragaszkodjunk a garantált minőségű, márkás gyártmányokhoz, mivel az üzletekben rengeteg hamisítvány található. Ezek a Távol–Keletről származó, viszonylag olcsó, korrózióálló fémtálcák külsőre tetszetősek ugyan, de minden kiömlő folyadék eltávolíthatatlan foltot hagy rajtuk. Különösen óvakodjunk a gyanúsan olcsó példányoktól, mert ezek nem korrózióálló acélból, hanem könnyen rozsdásodó vaslemezből készülnek, vékony nikkelréteggel bevonva. Ezeket az ócska bádogtálcákat még a befőzésnél vagy a savanyításnál sem tudjuk használni folyadék–felfogó tálcaként, mivel a rájuk ömlő létől rozsdásodni kezdenek és átlyukadnak.

A konyhai textíliák fontos tartozéka még a túrós zacskó. Ha ezt a túró lecsepegtetéséhez valamint a szűrt gyümölcslevek előállításához nélkülözhetetlen eszközt nem tudjuk beszerezni, ne essünk kétségbe. Vásároljunk két pelenkát, külön–külön átlósan hajtsuk össze, és az egyik oldalát varrógéppel oda–vissza varrjuk le. Kifordítás után már készen is van a minden tekintetben megfelelő túrós zacskó. A gyümölcslé készítésére rendszeresített másik zacskót használat után azonnal áztassuk be hideg vízbe, és csak utána mossuk ki, mert csak ily módon tisztítható tökéletesen.

Végezetül meg kell még említeni a legfontosabb konyhai textíliát, a törölgető ruhát. Ebből a 100 %–os pamut alapanyagú színes textilkendőből legalább két tucatot vásároljunk, hogy ne kelljen őket gyakran mosni. Tudniillik a sokszor zsírfoltos, ételmaradékokkal szennyezett konyharuhákat higiéniai szempontból nem szabad más ruhaneművel együtt tisztítani, így nem árt, ha a mosógépünkhöz legalább egy féltöltéses adagra valót össze tudunk gyűjteni belőlük. Sokan úgy próbálnak megszabadulni ettől a többlettehertől, hogy a modernizálás jegyében átállnak a csepegtetéses szárításra. Ez a módszer azonban ugyanúgy nem vált be, mint a szintetikus ruhák esetében a vasalás mellőzése. A gyűrtelenítés ugyanis csak a látható következménye a vasalásnak, a magas hőmérséklet csírátlanítja a mosás után visszamaradt mikroorganizmusokat. A törölgetésnek szintén van egy járulékos következménye: a konyharuha nem csupán a vizet, hanem a mosószermaradványokat is eltávolítja az edényekről. Mivel néha előfordul, hogy főzés közben folyadék loccsan a kövezetre, ajánlatos állandó konyhai használatra egy nedvszívó felmosórongyot is beszerezni. A konyha tisztán tartásának elengedhetetlen kelléke még a szemetes vödör. Lehetőleg lábpedállal nyithatót vegyünk, mivel ételkészítés közben nem túl higiénikus a hulladéktartó fedelét emelgetni. A vödröt célszerű kibélelni erre a célra szolgáló nylonzsákkal, vagy a vásárlásainkból visszamaradt műanyag reklámtasakokkal.

A háztartási eszközök lezárásaként szólni kell még egy olyan készülékről, amely ma még nagyon kevés háztartásban található meg, de a jövőben valószínűleg minden konyha elengedhetetlen tartozéka lesz. Ez az autoszifonnál nagyobb méretű, korrózióálló acéltartályba épített készülék japán találmány, és a csapvíz regenerálására szolgál. A LIFE ENERGY készülék azonban nem csak kiszűri a csapvízben található szennyeződéseket, hanem aktiválja is a csapvizet, így szubatomi energiával telített Pi–vizet kapunk. A Pi–víz életünk különböző területeire gyakorolt hatásáról a “Természetes gyógymódok”–ban már volt szó, itt csak a háztartásban való alkalmazhatóságának előnyeire térünk ki. Előtte azonban a jobb megértés érdekében tekintsük át a működési mechanizmusát. A készülék a csapvíz tisztítását több fokozatban végzi. Az első fokozat az előszűrő, amely a lebegő szennyeződéseket távolítja el. A bemeneti szűrő ezeket a szemmel is látható szennyezőanyagokat egy mikrofilterrel, és ütköztetéses–ülepítéses reakcióval választja ki. Mivel a szennyeződések túlnyomó részét az előszűrő fogja fel, a mikrofiltert legalább hetente egyszer ki kell tisztítani. Az előszűrt víz bekerül a készülékbe, ahol a végleges tisztítása három szakaszban történik. Az első szakaszban egy aktív szűrő kiszűri a kellemetlen szagokat keltő gázokat, a zavarosságot, a rozsdát, és a vezetékes vízbe került klórt. A második szakaszban egy IMS kerámiaszűrő található, ami a visszamaradt szennyeződéseket szűri ki, és közben stabilizálja a víz lúgosságát illetve savasságát. A harmadik fokozatban a víz aktív mészszűrőn halad át, amely a természetes forrásvízhez hasonló ízt kölcsönöz neki, és állandósítja a keménységét. Ezután kezdődik a kezelés lényegi része, a kétlépcsős aktiválás. Először a kellőképpen megszűrt víz a köpeny mentén áramoltatva előaktiválódik, majd bekerül egy erős permanens mágneseket tartalmazó részbe, ahol a szubatomi energiát kisugárzó pólusok által energetikailag feltöltődik. Ez a bioaktív víz egy fém gégecsövön kerül kivezetésre, de még mielőtt elhagyná a készüléket, átfolyik egy BCS–kerámiaszűrőn is, amely semlegesíti a felmágnesezés következtében fellépő örvényáramú energiák és ionizációs jelenségek káros hatását. Az így létrehozott Pi–víz vagy más néven életvíz igen tiszta, sokkal kellemesebb ízű, mint a csapvíz, és csak a megkóstolása után jön rá az ember, hogy eddig vezetékes ivóvízként mit itattak vele. Aki egyszer megkóstolta ezt a sima ízű üdítő vizet, az többé már nem tudja meginni a különféle szennyeződéseket tartalmazó, agyonklórozott csapvizet.

Gyógyászati és egyéb hatásán kívül a Pi–víz háztartási alkalmazása is jelentős előnyökkel jár. Az életvíz csírátlanító képessége folytán minden olyan étel, amelyhez Pi–vizet keverünk, sokkal tovább eltartható, mintha közönséges csapvizet használnánk hozzá. A Pi–vizet tartalmazó ételek szobahőmérsékleten is jól tárolhatók, nem szükséges őket hűtőszekrénybe rakni. Az életvíz a hőkezelés során is megtartja energiájának jelentős részét. Ezért aki Pi–vizet használ a főzéshez, annak mindazon gyógyhatásban része lesz, ami az életvíz önmagában való fogyasztásával elérhető. A tartósítás során is szinte felbecsülhetetlen szerepe van a Pi–víznek, mivel a vele leöntött és légmentesen lezárt zöldséget, gyümölcsöt többnyire nem szükséges hőkezelni, ezt elvégzi a belőle kisugárzódó energia. Ezáltal nem károsodik a nyersanyag vitamin– és enzimtartalma, így ezeknek a konzerveknek a fogyasztása során nem kell egészségkárosodással számolnunk. A feldolgozatlanul fogyasztott mezőgazdasági termények (pl. alma, körte) is jóval tovább elállnak, ha a téli betárolás előtt Pi–vízben megmossuk őket. A gyorsan romló zöldségek és gyümölcsök szintén sokáig tárolhatók, ha néhány óráig Pi–vízzel töltött edényben áztatjuk. Mellesleg az életvízzel készített sütemények is lazábbak, ízletesebbek lesznek, és magasabbra húzódnak fel.

A Pi–víz vértisztító hatásának köszönhető, hogy aki huzamosabb ideig használja, az leszokik a húsfogyasztásról, mivel a szervezete egyre kevésbé fogadja el a biológiailag tisztátalan, mérgezett táplálékot. Ugyanilyen előnyös a dohányzóknak, az alkoholistáknak, és az erős kávé rabjainak. A káros szenvedélyekkel küzdő embereknél ugyanis a Pi–víz rendszeres fogyasztása szinte elemi erővel kényszeríti ki az egészséges életvitelre és táplálkozásra való áttérést. Ennyi, szinte csodával határos tulajdonsága után minden bizonnyal sokan felteszik a kérdést, hogy hol szerezhető be ez a korszakalkotó készülék. Igaz, hogy a technika legújabb vívmányai hozzánk csak évek múltán jutnak el, de ezen a téren előnyt élvezünk, mivel a japánok a LIFE ENERGY készüléket egész Európában Magyarországon kezdték el forgalmazni először, a kaposvári Hemotrade Kft közvetítésével. ( Címük: 7400, Kaposvár, Fő u. 34.) Sajnos az ára ma még nagyon magas, de remélhetőleg hamarosan megindul a hazai gyártása, így már semmi sem fogja gátolni széleskörű elterjedését.